3. Egy város titkai

A Nyúl- domb legendája

Réges-régen, amikor Gödöllő környékén még tündérek suttogtak a fák között, állt egy névtelen kis domb a mező szélén.

Ezen a dombon élt sok-sok nyúl, akik egész nap játszottak, versenyeztek és ugrándoztak. 

Egy nap elterjedt a hír: – Aki elég magasra ugrik, elérheti a felhőket!

A nyulak egymás után próbálkoztak, de mindig visszaestek. Az egyik kicsi nyúl, Füles, azonban nem adta fel, újra és újra nekifutott. A többiek is belelkesedtek, és hamarosan az egész domb tele lett ugráló nyulakkal.

Azt beszélik azonban, hogy a domb alatt egy alvó szellem lakott, aki a nevetést és az örömöt őrizte. Amikor a nyulak boldogan ugráltak, a szellem felébredt, és minden vidám pillanat után egy picit megemelte a földet.

Így történt, hogy a domb egyre magasabb lett –

nem a lábak erejétől, hanem a nyulak örömétől.

Napokon át ugráltak, míg  Füles egy hatalmas ugrással már majdnem felért.  Amikor visszaesett, egy apró fehér pihét hozott magával az egyik bárányfelhőből.

Ez lett az első pitypang a mezőn.

Az arra járó emberek csodálkozva nézték a sok ugráló nyulat és a magas dombot, majd így szóltak: – Ez bizony a nyulak dombja!

És attól a naptól kezdve így hívták: Nyúl-domb.

A legenda szerint, ha tavasszal egy pitypangot elfújsz, a magok azért szállnak olyan könnyedén, mert még mindig emlékeznek arra a napra, amikor egy kis nyúl majdnem elérte a felhőket.

Boncsok legendája

A boncsok (török eredetű szó) elsősorban a török hadi kultúrához köthető, lófarokszőrből készült, zászlóként vagy díszként használt jelvény
A török időkben a mai Gödöllő területén élt egy kovács, akinek az út mentén volt a műhelye.
Lovakat patkolt, ekevasat készített, de amikor meghallotta, hogy jön a török, akkor nekiállt fegyvert kovácsolni.
Készített száz lándzsát, száz kardot és száz szablyát.
Ez a kovács korábban Mátyás király seregében szolgált, így ismerte a fegyverforgatás csínját-binját.
Összegyűjtötte a falu fiataljait és megtanította őket a kard és szablya használatára.
Az úton keresztben ástak egy mély árkot, amikbe beleállították a lándzsákat hegyükkel felfelé. Vékony ágakkal befedték, majd földet hordtak rá, így nem látszott a csapda.
Az út két oldalán elbújtak, és amikor a törökök ellovagoltak előttük, hátulról hangos kiáltozással megtámadták őket.
A törökök előre menekültek, de lovaikkal a csapdába estek, és a lándzsák felnyársalták őket. Az árok lett a temetőjük.
A kovács összeszedte a véres boncsokos zászlókat és a falu határába kitűzte őket.
A törökök a falut messze elkerülték amikor meglátták a véres boncsokos zászlókat, és így a falu nem került török uralom alá.
Azóta ezt a területet Boncsoknak hívják.

Kedves Könyvtárosok, jó szórakozást kívánunk, szeretettel

a Jamboree5  csapata

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elkényeztetett grófkisasszony. Megszokta, hogy csak egyet kellett toppantania és máris mindent megkapott.

Egyszer, amikor Szada és Gödöllő között sétálgatott, a rét közepén megpillantott egy varangyosbékát. „Ó, lehet, hogy egy elvarázsolt királyfival hozott össze a jósorsom?-gondolta magában. Az az igazság, hogy a grófkisasszony nem volt szép, sem fiatal, sem jólelkű, sem kedves, így nem kapkodtak érte a kérők. „Meg kell csókolnom ezt a csúf varangyot, ez az utolsó esélyem, majd behunyom a szemem!”- határozta el magát és elindult a béka felé.

Szegény béka, aki valóban egy elvarázsolt királyfi volt, halálra rémült.”Drága jó Úr! Legyen itt azonnal egy tó ezen a furcsa réten! Nekem menyasszonyom van az angol királyi családból, nehogy már ez az elkényeztetett grófkisasszony legyen a végzetem?! Könyörgöm, nagyon gyorsan legyen itt egy tó”- brekegte egyre kétségbeesetten.

És abban a pillanatban egy szép kis tó lett a réten és a béka a grófkisasszony csücsörítő szája elől az utolsó pillanatban beleugrott a vízbe és elmerült.

Ez az Úrréti tó keletkezésének igaz története.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A faültető asszony legendája – ahol fát ültetnek, ott remény gyökerezik 

Élt egyszer egy asszony Gödöllőn, aki nagyon szerette a fákat. Kertjében mindenféle fát meg lehetett találni: édes és fanyar gyümölcsöket termőt, örökzöldeket, lombhullatókat. Fiatal csenevészek és matuzsálemi óriások éltek egymás mellett az asszony legnagyobb örömére, aki gondozta, simogatta a fákat, beszélt hozzájuk, sokszor leült az árnyékukba a múltba révedni vagy a jövőt tervezni. Az asszony tudta, hogy a fáknak lelke van, és hogy minden fa a gyökerein keresztül érti és érzi az embereket. Megértette a fák suttogását, a széltől hajladozó ágak rezdülését, a fatörzsek mély sóhajtását. A vén gödöllői fák mellett sétálva ma is hallani a fák lelkének halk énekét. 

Nehéz idők jártak akkoriban a városban, az asszony sokat gondolkodott, hogyan segíthetne az embereken. Aztán eszébe jutottak a kedvenc növényei, a fák – ha teleülteti a várost fákkal, az emberek boldogabbak lesznek. Tervét hamarosan meg is valósította. Mindig hajnalban dolgozott, hogy ne lássák őt az emberek. Kertjéből friss hajtásokat és erősebb suhancokat vitt a régi utcákra, ültetés után bőségesen meglocsolta őket, majd egy áldást hintett el a fák törzse mellett. A város néhány hónap múlva zöldbe borult, mert a fák minden éjjel megduplázták magukat. Az asszonynak igaza lett, a városlakók boldogabbak lettek, hiszen a fák virágba borultak, termést hoztak, a madarak fészket raktak – egyszóval élet költözött az utcákra. Az emberek csodálkozva kérdezték egymást, kinek köszönhetik a sok-sok fát, de nem tudták kideríteni, az asszony pedig megőrizte titkát.  

Az emberek úgy döntöttek, hogy szobrot állítanak a jótevőjüknek, meg akarták köszönni a csendes gondoskodást. A szobor azóta is ott áll Gödöllő szívében, a járókelők talán nem is tudják, hogy kit ábrázol. Pedig holdtöltekor a szobor körül halk suttogást hallani: az asszony áldása száll az éjszaka csendjében. A titokzatos asszony üzen az utókornak: gondozzátok a fákat, hogy az emberek boldogok legyenek! 

(Gödöllő szívében, a rendelőintézet és az áruház mögött sétálva egy különleges szobor őrzi egy rég elfeledett asszony gondoskodását. A szobrot Herczeg Klára Munkácsy-díjas szobrász- és éremművész készítette, aki 1997 augusztusában hunyt el, így már nem tudjuk tőle megkérdezni, vajon ez a legenda ihlette-e meg a szobor elkészítésekor.) 

A Rákos-patak legendája

Valamikor, még kislány koromban hallottam egy történetet a nagymamámtól. Neki is a nagymamája mesélte, amikor még kislány volt, és én is el fogom mesélni az unokámnak, ha eljön az ideje. Ki tudja, mióta száll ez a történet a családunkban nagymamáról unokára, ezt a kincset meg kell őrizni, és tovább kell adni.

Amikor a hétvégét a nagymamámnál töltöttem, és a kedvenc derelyémet készítette ebédre, mindig mesélt nekem. De ez a történet különleges volt, mert nem királylányokról és királyfikról, óriásokról és törpékről szólt, hanem egy kis patak születéséről. Arról, hogyan keletkezett az a kis patak, ami a házunk mögött folydogál, és hogyan jutott el a vize a nagy Dunába.

Réges-régen, még a török idők előtt történt. Szada határában, a Margitán élt egy gazdag földesúr a feleségével és egyetlen kislányukkal. Életüket számos szolga könnyítette meg, csodálatos várkastélyuk körül több tucat jobbágycsalád művelte a földjeiket. A jobbágyok gyerekei között volt egy kisfiú, akivel a földesúr lánya nagyon szeretett játszani. Engedték is, hogy együtt játszanak, mert tudták, hogy nagyon vigyáznak egymásra. A gyerekek sokat jártak az erdőbe, a mezőre, bebarangolták a környéket. Virágot szedtek, vadalmát gyűjtöttek, cserebogarakat kergettek. De szívesen segítettek a földeken dolgozóknak is, ha ahhoz volt kedvük. Ahogy nőttek, a gyermeki szeretetből barátság, a barátságból szerelem szövődött. Megsejtette ezt a földesúr is, ezért gyorsan gazdag kérőket hívott a kastélyba, hogy mihamarabb méltó párt találjon a lánya mellé.

Amikor a lány meghallotta, hogy mit tervez az apja, szaladt a szerelméhez elmondani a rájuk váró sötét jövőt. A fiú elsápadt a hír hallatán, lábaiból kiszaladt az erő, összerogyva a földre zuhant és zokogásban tört ki. A lány átölelte, vigasztalta, együtt sírtak, amíg beesteledett. A lánynak haza kellett mennie, a fiú pedig fogta a vándorbotját, és kiment a Margita-hegy lábához, a kedvenc helyükre, és azon törte a fejét, hogyan tudná reménytelen helyzetüket megmenteni. Szomorúsága kétségbeesésbe, majd dühbe fordult át, felkapta a botját, és rettenetes erővel kezdte vele ütögetni a földet. Ütései olyan erősek voltak, hogy a föld beszakadt és a Margita belsejében összegyűlt víz utat törve magának elindult lefelé. Így indult el a kis patak Szada határában, rohanva elérte Gödöllőt, majd Isaszeg felé ömlött a víz feltartóztathatatlanul – mint ahogy a fiatalok könnye záporozott, amikor a rossz hírt megtudták. Esős napok következtek, így a megduzzadt patak nyugat felé fordulva meg sem állt a pesti területekig, addig-addig hömpölygött előre, míg el nem érte a nagy és széles Duna vizét.

A fiú úgy gondolta, hogy nincs maradása, világgá megy, magával viszi fájdalmát. Utoljára még találkoztak kedvenc helyükön, a Margita lábánál, ahol megmutatta szerelmének a frissen született patakot. Elbúcsúztak egymástól, a fiú a patak mellett sétálva indult el, fejét lehajtva céltalanul lépkedett. A lány ezután minden nap kilátogatott a patakhoz, és egy-egy szál rózsát dobott a vízbe, abban bízva, hogy a fiú egyszer visszatér hozzá. A kérőket mind kikosarazta, és egyre csak várt.

A fiú, amikor elért a patak torkolatához, letelepedett. Épített magának egy kis kunyhót, ahol egyedül élt, és egyre szomorúbban teltek a napjai. Egyszer észrevette, hogy esténként a patak vize egy szál rózsát visz a Dunába. Kifogta, megszagolta és összeszorult a szíve, mert az illata eszébe juttatta szerelmét. Gondjaiba vette a rózsaszálat, és ezután minden este kihalászta a szebbnél szebb, színes és illatos virágokat. Leszúrta őket a kis kertjébe, és hajnalonként, amikor felébredt, könnyeivel öntözte a rózsákat. Egy szép napon a rózsákon új hajtások jelentek meg, majd új bimbók nyíltak. A fiú rózsakertészetének híre gyorsan elterjedt, a rózsákból mindenki vásárolni akart magának. A fiú meggazdagodott, felkereste szerelmét, feleségül kérte, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Hát, így született a patak, ami a házunk mögött folydogál. Nagymamám azt is elmesélte nekem, hogy miért hívják Rákos-pataknak, de ezt majd legközelebb mondom el nektek.

 Miért dőlt ki a fa a parkban?

Az Alsóparkban sétálgatva figyeltem fel egy nagymama és unokája beszélgetésére. Az unoka önfeledten mászott a zeneiskola melletti kidőlt fán, majd egyszer csak megkérdezte, miért dőlhetett ki a fa? A nagymama egy történettel válaszolt.

1956 őszén 5. osztályos lettem. Október 23-án furcsa dolgok történtek a házunk előtt a főtéren. Dzsip autók jöttek-mentek, emberek ugráltak ki az autókból, kiabáltak, és mi gyerekek nem tudtuk, hogy mi történt. Két-három nap múlva orosz katonák jelentek meg a mellettünk lévő orosz katonai hivatalban.

Aztán úgy november első napjaiban két orosz tank az ágyúcsöveiket a mi házunk felé irányítva állt meg. Az emeleten lakó szomszédok nagyon-nagyon megijedtek, és lejöttek mihozzánk lakni. Három család jött le, és úgy néztünk ki, mint egy menekült tömegszállás.

Volt egy rosszakaratú szomszéd, aki írt egy listát a kommunistákról. Nem tudom mit akart csinálni a listával, de szerencsére december első napjaiban külföldre mentek. Karácsonykor sokan összejöttünk, nagy barátságban, szeretetben ünnepeltünk.

Később, emlékszem már olvadt a hó, talán február vége lehetett, amikor a két tank ágyúcsöve mozogni kezdett, mintha célt keresnének. Így is volt, de nem a ház felé, hanem a park felé fordultak. Majd irtózatos hanggal eldördült egy lövés. Félelmében mindenki megpróbált elbújni. Amikor minden elcsendesedett, óvatosan kinéztünk, és láttuk, hogy a közelben lévő nagy fa kidőlt, a tankok pedig elmentek.

Később nagymamámmal felmentünk Budapestre. Latyakos volt még a Baross tér, és szörnyű látvány volt a Rákóczi úton a sok lerombolt ház. Az emeletek leszakadva, még látszottak a szobafalak, egy-egy ottmaradt bútordarab. A romokat még nem tudták eltakarítani, csak az utakat tették valamennyire szabaddá. Felejthetetlen fájdalmas érzés volt látni a pusztítást.

Mi gyerekek viszont a park nagy fáját sajnáltuk, majd idővel rájöttünk, hogy így még jobban lehet rajta mászni, játszani.

Vajon igaz lehetett a nagymama története?

Pap Miska kútja

A Gödöllői-dombság csendjében, ahol a turistaösvények a régi országút nyomát követik, ma is áll az a bizonyos kút. Hajdanán, Kossuth Lajos korában, amikor a Függetlenségi Nyilatkozat megírásának híre futótűzként terjedt, e kút volt Pap Miska, a betyár tanyája.

Miska nem úgy rabolt, mint mások. A gazdag kereskedők erszényét ugyan könnyedén oldozta, de a zsákmány nagy részét a környékbeli parasztoknak adta. A szegények viszonozták a jóságot: ki elemózsiával, ki figyelmeztetéssel szolgált. A kút gémes volt, állása lett a jeladás eszköze. Ha északnak dőlt, biztonságban lehetett pihenni; ha dél felé nyúlt, pandúrok közeledtek.

Azonban a hír messzire szaladt. Szomszédos vidékekről más betyárok is megtelepedtek a kútnál, kik nem tettek különbséget férfi és nő, ember és gyermek között. Huszti Jóska és Rab Jancsi kezén vér tapadt, míg Miska becsülettel osztogatott tovább.

A 19. század végére a betyárok kora leáldozott. A vasút kettészelte a tájat, s a törvény keze utolérte a rablókat. Nem messze a kúttól, az Akasztógödörben lelték végüket. Pap Miskáról azonban senki sem tudta biztosan, mi lett. Egyesek szerint őt sohasem érték utol.

A kút ma is pihenőül szolgál a vándoroknak, bár vize megapadt. Talán Miska rejtett el magának is valamit a kincsekből, vagy talán továbbra is a kút környékén ólálkodik, őrizve a régi becsületet. A víz apadása figyelmeztetés: ha elfelejtjük a jóságot, a forrás is elapad.

---

A szürke ló szobra

Grassalkovich gróf kertjében élt egykor egy szürke ló. De nem akármilyen paripa volt ez. Mint a hajnali köd, amely arany fonálba öltözik a Naptól, olyan szépséggel áldotta meg a sors. A gróf első látásra rabul ejtve állt meg mellette, s onnantól fogva a kastély apraja-nagyja úgy őrizte a lovat, mintha hímes tojás volna.

A grófot azonban gyakran hívták messzi tájakra kötelességei. Ilyenkor szíve majd megszakadt, hogy kedvencét hátrahagyja. Ezért parancsba adta minden szolgájának: “Aki hírül hozza nekem lovam halálát, az engem nagyon megszomorít, és örökre elveszíti kegyemet.”

A szürke ló napjai teltek békességben. Friss zab, ropogós alma, kristálytiszta víz. Minden megadatott neki, amit egy paripa csak kívánhatott. Ő maga is tudta: ilyen jó sorsa még egyetlen lónak sem volt e földön.

Aztán egy napon a ló megérezte, hogy elérkezett utolsó földi órája. Nem bánta, hiszen szép életet élt. Egy dolog mégis nyugtalanította: a gróf távol volt, és ha ő elpusztul, valakinek jelentenie kell a hírt. Az a valaki pedig örökre elveszíti a gróf kegyét. Pedig mindenki olyan jó volt hozzá.

Ekkor a szürke ló csendesen kisétált az udvar közepére. Még egy utolsót felágaskodott a napfényben és hófehér kővé változott.

Így történt, hogy senki sem vesztette el a gróf kegyelmét. A paripa nem halt meg, hiszen ott áll ma is, díszítve a kastélyt. Azóta neve, Schimmel, a szürke és a fehér lót egyszerre jelenti, ezzel emlékeztetve mindenkit, hogy a legszebb halál az, amelyet senkinek sem kell meggyászolnia.