Damidiri

A faültető asszony legendája – ahol fát ültetnek, ott remény gyökerezik 

Élt egyszer egy asszony Gödöllőn, aki nagyon szerette a fákat. Kertjében mindenféle fát meg lehetett találni: édes és fanyar gyümölcsöket termőt, örökzöldeket, lombhullatókat. Fiatal csenevészek és matuzsálemi óriások éltek egymás mellett az asszony legnagyobb örömére, aki gondozta, simogatta a fákat, beszélt hozzájuk, sokszor leült az árnyékukba a múltba révedni vagy a jövőt tervezni. Az asszony tudta, hogy a fáknak lelke van, és hogy minden fa a gyökerein keresztül érti és érzi az embereket. Megértette a fák suttogását, a széltől hajladozó ágak rezdülését, a fatörzsek mély sóhajtását. A vén gödöllői fák mellett sétálva ma is hallani a fák lelkének halk énekét. 

Nehéz idők jártak akkoriban a városban, az asszony sokat gondolkodott, hogyan segíthetne az embereken. Aztán eszébe jutottak a kedvenc növényei, a fák – ha teleülteti a várost fákkal, az emberek boldogabbak lesznek. Tervét hamarosan meg is valósította. Mindig hajnalban dolgozott, hogy ne lássák őt az emberek. Kertjéből friss hajtásokat és erősebb suhancokat vitt a régi utcákra, ültetés után bőségesen meglocsolta őket, majd egy áldást hintett el a fák törzse mellett. A város néhány hónap múlva zöldbe borult, mert a fák minden éjjel megduplázták magukat. Az asszonynak igaza lett, a városlakók boldogabbak lettek, hiszen a fák virágba borultak, termést hoztak, a madarak fészket raktak – egyszóval élet költözött az utcákra. Az emberek csodálkozva kérdezték egymást, kinek köszönhetik a sok-sok fát, de nem tudták kideríteni, az asszony pedig megőrizte titkát.  

Az emberek úgy döntöttek, hogy szobrot állítanak a jótevőjüknek, meg akarták köszönni a csendes gondoskodást. A szobor azóta is ott áll Gödöllő szívében, a járókelők talán nem is tudják, hogy kit ábrázol. Pedig holdtöltekor a szobor körül halk suttogást hallani: az asszony áldása száll az éjszaka csendjében. A titokzatos asszony üzen az utókornak: gondozzátok a fákat, hogy az emberek boldogok legyenek! 

(Gödöllő szívében, a rendelőintézet és az áruház mögött sétálva egy különleges szobor őrzi egy rég elfeledett asszony gondoskodását. A szobrot Herczeg Klára Munkácsy-díjas szobrász- és éremművész készítette, aki 1997 augusztusában hunyt el, így már nem tudjuk tőle megkérdezni, vajon ez a legenda ihlette-e meg a szobor elkészítésekor.) 

A Rákos-patak legendája

Valamikor, még kislány koromban hallottam egy történetet a nagymamámtól. Neki is a nagymamája mesélte, amikor még kislány volt, és én is el fogom mesélni az unokámnak, ha eljön az ideje. Ki tudja, mióta száll ez a történet a családunkban nagymamáról unokára, ezt a kincset meg kell őrizni, és tovább kell adni.

Amikor a hétvégét a nagymamámnál töltöttem, és a kedvenc derelyémet készítette ebédre, mindig mesélt nekem. De ez a történet különleges volt, mert nem királylányokról és királyfikról, óriásokról és törpékről szólt, hanem egy kis patak születéséről. Arról, hogyan keletkezett az a kis patak, ami a házunk mögött folydogál, és hogyan jutott el a vize a nagy Dunába.

Réges-régen, még a török idők előtt történt. Szada határában, a Margitán élt egy gazdag földesúr a feleségével és egyetlen kislányukkal. Életüket számos szolga könnyítette meg, csodálatos várkastélyuk körül több tucat jobbágycsalád művelte a földjeiket. A jobbágyok gyerekei között volt egy kisfiú, akivel a földesúr lánya nagyon szeretett játszani. Engedték is, hogy együtt játszanak, mert tudták, hogy nagyon vigyáznak egymásra. A gyerekek sokat jártak az erdőbe, a mezőre, bebarangolták a környéket. Virágot szedtek, vadalmát gyűjtöttek, cserebogarakat kergettek. De szívesen segítettek a földeken dolgozóknak is, ha ahhoz volt kedvük. Ahogy nőttek, a gyermeki szeretetből barátság, a barátságból szerelem szövődött. Megsejtette ezt a földesúr is, ezért gyorsan gazdag kérőket hívott a kastélyba, hogy mihamarabb méltó párt találjon a lánya mellé.

Amikor a lány meghallotta, hogy mit tervez az apja, szaladt a szerelméhez elmondani a rájuk váró sötét jövőt. A fiú elsápadt a hír hallatán, lábaiból kiszaladt az erő, összerogyva a földre zuhant és zokogásban tört ki. A lány átölelte, vigasztalta, együtt sírtak, amíg beesteledett. A lánynak haza kellett mennie, a fiú pedig fogta a vándorbotját, és kiment a Margita-hegy lábához, a kedvenc helyükre, és azon törte a fejét, hogyan tudná reménytelen helyzetüket megmenteni. Szomorúsága kétségbeesésbe, majd dühbe fordult át, felkapta a botját, és rettenetes erővel kezdte vele ütögetni a földet. Ütései olyan erősek voltak, hogy a föld beszakadt és a Margita belsejében összegyűlt víz utat törve magának elindult lefelé. Így indult el a kis patak Szada határában, rohanva elérte Gödöllőt, majd Isaszeg felé ömlött a víz feltartóztathatatlanul – mint ahogy a fiatalok könnye záporozott, amikor a rossz hírt megtudták. Esős napok következtek, így a megduzzadt patak nyugat felé fordulva meg sem állt a pesti területekig, addig-addig hömpölygött előre, míg el nem érte a nagy és széles Duna vizét.

A fiú úgy gondolta, hogy nincs maradása, világgá megy, magával viszi fájdalmát. Utoljára még találkoztak kedvenc helyükön, a Margita lábánál, ahol megmutatta szerelmének a frissen született patakot. Elbúcsúztak egymástól, a fiú a patak mellett sétálva indult el, fejét lehajtva céltalanul lépkedett. A lány ezután minden nap kilátogatott a patakhoz, és egy-egy szál rózsát dobott a vízbe, abban bízva, hogy a fiú egyszer visszatér hozzá. A kérőket mind kikosarazta, és egyre csak várt.

A fiú, amikor elért a patak torkolatához, letelepedett. Épített magának egy kis kunyhót, ahol egyedül élt, és egyre szomorúbban teltek a napjai. Egyszer észrevette, hogy esténként a patak vize egy szál rózsát visz a Dunába. Kifogta, megszagolta és összeszorult a szíve, mert az illata eszébe juttatta szerelmét. Gondjaiba vette a rózsaszálat, és ezután minden este kihalászta a szebbnél szebb, színes és illatos virágokat. Leszúrta őket a kis kertjébe, és hajnalonként, amikor felébredt, könnyeivel öntözte a rózsákat. Egy szép napon a rózsákon új hajtások jelentek meg, majd új bimbók nyíltak. A fiú rózsakertészetének híre gyorsan elterjedt, a rózsákból mindenki vásárolni akart magának. A fiú meggazdagodott, felkereste szerelmét, feleségül kérte, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Hát, így született a patak, ami a házunk mögött folydogál. Nagymamám azt is elmesélte nekem, hogy miért hívják Rákos-pataknak, de ezt majd legközelebb mondom el nektek.