Pap Miska kútja
A Gödöllői-dombság csendjében, ahol a turistaösvények a régi országút nyomát követik, ma is áll az a bizonyos kút. Hajdanán, Kossuth Lajos korában, amikor a Függetlenségi Nyilatkozat megírásának híre futótűzként terjedt, e kút volt Pap Miska, a betyár tanyája.
Miska nem úgy rabolt, mint mások. A gazdag kereskedők erszényét ugyan könnyedén oldozta, de a zsákmány nagy részét a környékbeli parasztoknak adta. A szegények viszonozták a jóságot: ki elemózsiával, ki figyelmeztetéssel szolgált. A kút gémes volt, állása lett a jeladás eszköze. Ha északnak dőlt, biztonságban lehetett pihenni; ha dél felé nyúlt, pandúrok közeledtek.
Azonban a hír messzire szaladt. Szomszédos vidékekről más betyárok is megtelepedtek a kútnál, kik nem tettek különbséget férfi és nő, ember és gyermek között. Huszti Jóska és Rab Jancsi kezén vér tapadt, míg Miska becsülettel osztogatott tovább.
A 19. század végére a betyárok kora leáldozott. A vasút kettészelte a tájat, s a törvény keze utolérte a rablókat. Nem messze a kúttól, az Akasztógödörben lelték végüket. Pap Miskáról azonban senki sem tudta biztosan, mi lett. Egyesek szerint őt sohasem érték utol.
A kút ma is pihenőül szolgál a vándoroknak, bár vize megapadt. Talán Miska rejtett el magának is valamit a kincsekből, vagy talán továbbra is a kút környékén ólálkodik, őrizve a régi becsületet. A víz apadása figyelmeztetés: ha elfelejtjük a jóságot, a forrás is elapad.
A szürke ló szobra
Grassalkovich gróf kertjében élt egykor egy szürke ló. De nem akármilyen paripa volt ez. Mint a hajnali köd, amely arany fonálba öltözik a Naptól, olyan szépséggel áldotta meg a sors. A gróf első látásra rabul ejtve állt meg mellette, s onnantól fogva a kastély apraja-nagyja úgy őrizte a lovat, mintha hímes tojás volna.
A grófot azonban gyakran hívták messzi tájakra kötelességei. Ilyenkor szíve majd megszakadt, hogy kedvencét hátrahagyja. Ezért parancsba adta minden szolgájának: “Aki hírül hozza nekem lovam halálát, az engem nagyon megszomorít, és örökre elveszíti kegyemet.”
A szürke ló napjai teltek békességben. Friss zab, ropogós alma, kristálytiszta víz. Minden megadatott neki, amit egy paripa csak kívánhatott. Ő maga is tudta: ilyen jó sorsa még egyetlen lónak sem volt e földön.
Aztán egy napon a ló megérezte, hogy elérkezett utolsó földi órája. Nem bánta, hiszen szép életet élt. Egy dolog mégis nyugtalanította: a gróf távol volt, és ha ő elpusztul, valakinek jelentenie kell a hírt. Az a valaki pedig örökre elveszíti a gróf kegyét. Pedig mindenki olyan jó volt hozzá.
Ekkor a szürke ló csendesen kisétált az udvar közepére. Még egy utolsót felágaskodott a napfényben és hófehér kővé változott.
Így történt, hogy senki sem vesztette el a gróf kegyelmét. A paripa nem halt meg, hiszen ott áll ma is, díszítve a kastélyt. Azóta neve, Schimmel, a szürke és a fehér lót egyszerre jelenti, ezzel emlékeztetve mindenkit, hogy a legszebb halál az, amelyet senkinek sem kell meggyászolnia.
