Az első világháborús lövészárok-hadviselés fegyverei

Gyalogsági fegyverek

Az első világháborús katonák felszereléséből négy fegyver volt igen fontos a lövészárokban:

• a puska
• a szurony
• a sörétes puska
• a kézigránát.

Géppuska

A géppuska talán a lövészárok-hadviselés egyik legjellegzetesebb és legrettegettebb fegyvere, amely mindenkiben a senki földjén keresztül előrenyomuló gyalogságot letaroló fegyver képét idézi fel.

Aknavető

Az aknavetőket az ellenséges lövészárokban rejtőzködő, a közvetlen irányzású fegyverek ellen védett katonák támadására, az ellenséges drótakadályok átvágására, illetve a lövészárok egy adott pontjának vagy egy fedezéknek a lerombolására használták.

Tüzérség

Az első világháborús csatatereket a tüzérség uralta, ahogyan manapság a légierő uralja a modern csatateret.

Gáz

A franciák voltak az elsők, akik az első világháború alatt vegyi fegyvert (könnygázt) vetettek be. A németek először 1915 januárjában, Bolimów városnál használtak xilil-bromidot tartalmazó lövedékeket. A mérgező gázok első nagyarányú, harctéri alkalmazásra 1915. április 22-én a kezdetén került sor, amikor a németek klórgázzal támadták a francia, kanadai és algériai csapatokat A foszgén első alkalmazására 1915 decemberében került sor és hamarosan ez lett a legnagyobb mennyiségben bevetett vegyi fegyver – a klórgáznál 18-szor kisebb adag már halálos és sokkal nehezebb volt felderíteni. A vegyi támadásokban mustárgázt is bevetettek, amelyet szintén nehéz volt felderíteni, az általa okozott sérülések olyan súlyosak voltak, hogy a sebesültek általában sosem tértek vissza a csatába. A vegyi fegyverek alkalmazásának első módszere közvetlenül a csatatéren a tárolótartályok megnyitásával történt. Ez a módszer csakis kedvező szélviszonyok esetén volt használható, és a korabeli meteorológiai ismeretek kezdetlegessége miatt sokszor előfordult, hogy a tartályok szelepeinek kinyitása után a szél megfordult és a támadó állásai felé sodorta a mérgező gázfelhőt. Másik probléma volt, hogy a tartályokat az első vonal előtt, a senki földjén kellett elhelyezni, ahol ki voltak téve az ellenséges gyalogság és tüzérség tüzének.

Egyéb felszerelések

Sisakok

A háború első éveiben sem az antant, sem a központi hatalmak hadseregei sem rendszeresítettek acélsisakot a gyalogság számára. Ehelyett textilből vagy bőrből készült sisakot viseltek, amely természetesen semmilyen védelmet nem nyújtott a lövedékek és repeszek ellen. A német katonák a hagyományos csúcsos Pickelhaube sisakot viselték, a bőrből készült sisakot huzattal védték a szennyeződésektől. Miután a frontvonalak kezdtek megmerevedni a nyugati fronton, drasztikusan megnőtt a fejsérülések száma. A franciák vezették be az első acélsisakot, amit tervezője, August-Louis Adrian után Adrian-sisaknak hívtak. Később ezt a sisakot a belga és az olasz hadsereg is átvette. Első világháborús német acélsisak (Stahlhelm) és repeszek ellen védő páncélmellény. A lengyel hadsereg múzeumának gyűjteményéből Ezzel egy időben a britek is saját acélsisakjuk kifejlesztésén dolgoztak. A francia változatot megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy nem nyújt megfelelő védelmet és nehezen lehet nagy mennyiségben előállítani. A végleges változatot tervezője (John L. Brodie) után Brodie-sisaknak nevezték el, a sisak széles pereme védelmet nyújtott a magasról lehulló repeszek ellen, de a viselő nyaka védtelen maradt. Amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba, az amerikai haderő katonái is ezt a sisakot kapták, bár közülük néhányan inkább a francia Adrian-sisakot részesítették előnyben. A német oldalon a pickelhaube sisakot a Stahlhelm vagyis „acélsisak” váltotta fel 1916-ban. Az olasz hadsereg különleges alakulatai az ókori Róma légiósainak sisakjához hasonló acélsisakot viseltek. A fent említett sisakok egyike sem nyújtott védelmet az arc vagy a szem részére, ezért például a géppuskások számára speciális védőszemüvegeket terveztek.

Szögesdrót

A lövészárok-hadviselésre jellemző védelmi hadműveletek egyik legfontosabb eleme – a géppuska mellett – a szögesdrót volt. A szögesdrót-akadályok jelentősen lelassították vagy megakadályozták a támadó gyalogság rohamát, enélkül a gyalogos vagy lovas egységek rohamtempóban, jelentősen kisebb veszteségekkel tudták volna elérni az ellenséges lövészárkot vagy géppuskafészket. A szögesdróton fennakadó gyalogságra azonban a védők koncentrált tüze zúdult. B.H. Liddel Hart hadtörténész a szögesdrót és a géppuska szerepét emelte ki, amelyek miatt megmerevedtek a frontok.

A szögesdrót-akadályok felállítása általában az éj leple alatt folyt, kezdetben fa karókat vertek a földbe és ez tartotta a szögesdrótot. Később a németek kifejlesztették (és az antant haderői átvették) a vas tartóoszlopot, amelynek vége dugóhúzóra emlékeztetett (francia neve queue de cochon, azaz malacfarok volt) és amelyet nem kellett kalapálni, így kevesebb zajt csaptak vele éjszaka.

A szögesdrót-akadályok leküzdésére egyik hadseregnek sem sikerült kifejleszteni hatásos megoldást. Az egyik lehetőség volt összpontosított tüzérségi tűzzel megkísérelni az akadály lerombolását, a legtöbbször ez azonban csak összegubancolta a drótokat. A másik lehetőség volt drótvágóval felszerelni az első hullámban támadó katonákat, azonban az antant katonái legtöbbször nem voltak képesek ezt a feladatot teljesíteni, a kis területre összpontosított ellenséges tűz miatt. A háború vége felé kitolható, vagy rakétával kilőhető nyújtott töltetekkel próbálkoztak átjárót nyitni a szögesdrót-akadályokon, később ezt (a brit katonai szaknyelvben Bangalore torpedo néven ismert) módszert a második világháborúban az aknamezőkön való átjárónyitásra is alkalmazták.

Repülők

A lövészárok-hadviselésben, a korszak technikai fejlettségének megfelelően, a repülők szerepe az ellenséges állások felderítésére és a saját tüzérség tüzének irányítására korlátozódott. A levegőből végzett felderítésre alkalmaztak még meleg levegővel vagy héliummal töltött ballonokat is, de az ellenséges hátország megfigyelésére, a csapatok mozgásának felderítésére csak a repülők voltak alkalmasak.

Ekkor a vadászrepülők feladata arra korlátozódott, hogy védelmet nyújtsanak a saját felderítő repülőknek és megsemmisítsék az ellenség felderítőit, de legalábbis megnehezítsék tevékenységüket. A feladat teljesítése érdekében először ki kellett vívni a légi fölényt a front egy adott szakasza felett. A tüzérségi megfigyelők feljegyezték, hogy a tüzérségi gránátok hol csapódnak be és ennek megfelelően módosították a tüzérségi lőelemeket. A felderítő repülők feladata az ellenséges lövészárkok feltérképezése (kezdetben kézzel rajzolt térképen, csak később fénykép alapján), a csapatok mozgásának felderítése, valamint az ellenséges tüzérség állásainak bemérése volt. Az első repülők téglákat vittek magukkal, amiket az ellenséges állásokra hajítottak, mielőtt bevett gyakorlat lett volna a kézzel vagy bombavető szerkezettel célba juttatott robbanótöltet alkalmazása.

A légierő másik alkalmazási területe az ellenséges állások felderítése és a tüzérség tüzének irányítása volt. A tüzérségi megfigyelők igen gyakran lehorgonyzott léggömbökben vagy léghajókban tartózkodtak, ahonnan kezdetben jelekkel, zászlókkal, majd később vezetékes telefon segítségével kommunikáltak a tüzérekkel.

Új fegyverek a lövészárok-hadviselésben

1917-1918-ra mindkét fél új fegyvereket fejlesztett ki, amellyel a nyugati fronton kialakult állóháborút akarták megtörni és a háború kezdeti szakaszára jellemző mozgó támadó hadműveletekhez visszatérni. Bár ezek a fegyverek valóban megváltoztatták a modern hadviselést, de tömeges alkalmazásukra csak a második világháború során került sor és ezért az első világháború kimenetét érdemben nem befolyásolták.

A franciák vezették be 1916 tavaszán a Fusil – Mitralleur Mle 1915 CSRG (Chauchat)golyószórót , és 1918-ra több, mint 250 000 ilyen fegyvert állítottak hadrendbe. Az elképzelés szerint a katonák támadás közben területtüzet zúdítottak volna az ellenséges vonalakra. Több, mint 80 000 francia katonát szereltek fel az RSC 1917félautomata golyószóróval, szintén hasonló célból. Az FT 1917 harckocsikra is a nyílásokon át tüzelő automata fegyvereket szereltek.

A britek a harckocsikban látták az esélyt az frontok áttörésére, mivel azok át tudtak kelni a senki földjén és a szögesdrót-akadályokon, bizonyos mértékben a lövészárkokon is. A kezelőket a páncélzat megvédte a kézifegyverek és a géppuskák tüzétől. A harckocsik átjárót tudtak nyitni a támadó gyalogságnak, amely a harckocsikat kísérve elfoglalta és megtartotta az ellenséges állásokat. Az első tankok azonban nagyon lassúak és megbízhatatlanok voltak, és nem nyújtottak elég védelmet a tüzérségi lövedékekkel szemben. Ezeket a problémákat a háború utolsó évére sikerült áthidalni és a harckocsit tömeges bevetése jelentős mértékben megkönnyítette a brit hadsereg utolsó hadműveleteit. A francia hadsereg a német géppuskafészkek és betonnal megerősített fedezékek megsemmisítésére vetette be a haditengerészet által rendszeresített Hotchkiss 37-mm-es ágyú tábori változatát, amelyet kezdetben nagy rombolóerejű lövedékekkel, de később páncéltörő lövedékkel is használtak - így ez lett az első harckocsi-elhárító ágyú.

A németek egyik jelentős újítása volt a lángszóró (Flammenwerfer) alkalmazása, amit először 1915. június 25-én francia, majd június 30-án brit állások ellen vetettek be. A technológia azonban kezdetleges volt és 1917-ig ezek az eszközök nem nagyon terjedtek el. 1918-ra a továbbfejlesztett, könnyebb és megbízhatóbb változat a német rohamcsapatok („Stosstruppen”) egyik legkedveltebb fegyvere lett.

A géppisztolyok első változatai is az első világháború alatt készültek el, elsősorban az ellenséges lövészárokban végrehajtott rajtaütések igényei miatt. A lövészárokban való gyors mozgást lehetővé tevő, nagy tűzgyorsaságú, rövid távon hatásos és könnyű fegyverek, mint például a MP-18 , 1918-tól a német rohamcsapatok (Stosstruppen) fő fegyverévé váltak. A géppisztolyok olyan nagy benyomást tettek az antanthatalmak vezetőire, hogy a versailles-i békeszerződések kifejezetten megtiltották további fejlesztésüket, ennek ellenére 1920-1939 között sorozatban készültek újabb és újabb változatok az olasz, német, osztrák, magyar, szovjet, francia, brit és amerikai hadseregben.

Találékonyság a lövészárok-hadviselésben

A lövészárokba kényszerített katonák kitűntek találékonyságban is. A legelképesztőbb ötleteket valósították meg és próbálták ki a harcok során. Ilyenek voltak például a különböző dobó eszközök, melyek segítségével nagyobb távolságra tudták eljuttatni a gránátokat.

Aknák

Míg a Somme folyó völgyének mészköves altalaja kifejezetten alkalmas volt földalatti aknák és alagutak ásására, megfelelő vízelvezetéssel a vízzel telített flandriai harcmező is megfelelt a földalatti hadviselésre. Különleges alagútásó századokat (az angol katonai szaknyelvben „tunneling companies”) hoztak létre az alagutak kiásására, tagjaik általában a civil életben bányászok voltak. Az alagutat a senki földje és az ellenséges vonalak alá ásták, megrakták robbanóanyaggal és általában egy támadással szinkronizálva felrobbantották. A robbanás megrongálta vagy megsemmisítette a környező védműveket, az ellenség lövészárkát és nagyméretű krátert hagyott hátra, amelyet a támadó katonák könnyedén elfoglalhattak és megvédhettek.

Amennyiben a tűzszerészek egy ellenséges akna vagy alagút készítését észrevették, ellenaknát igyekeztek ásni, amelyet felrobbantva meg lehetett semmisíteni a készülő aknát. Időnként éjszakai támadásokra is sor került, amelyeknek legfontosabb célpontja az ellenség aknájának megsemmisítése, más esetekben a föld alatt vívtak közelharcot az aknaásó katonák. 1916. július 1-jén a somme-i offenzíva első napján is aknákat robbantottak a britek a német vonalak alatt. A legnagyobb aknák az Y Sap akna és a Lochnagar akna volt La Boiselle közelében, mindkettőben 24 tonna robbanóanyagot helyeztek és a robbanás törmelékei 1200 méter magasra repültek.

1917. június 7-én hajnali 03:10-kor a britek 19 aknát robbantottak fel egyszerre a messinesi magaslat elleni támadás előkészítéseként. Az aknák átlagosan 21 tonna robbanóanyagot tartalmaztak. A támadás előestéjén Herbert Plumer tábornok, a brit parancsnok a következő megjegyzést tette tisztjeinek: „Uraim, elképzelhető, hogy holnap nem írunk történelmet, de az biztos, hogy megváltoztatjuk a földrajzot.”A robbanás következményeként a német arcvonalban összesen 10 000 katona vesztette életét és a betörő brit katonák délelőtt 10 órára az összes kitűzött célt elfoglalták. A messinesi és más robbantások kráterei a mai napig láthatók az első világháborús csatatereken: egyeseket a visszatérő lakosság feltöltött, de mások mint emlékművek megmaradtak, mint például a „Pool of Peace” Spanbroekmolen közelében.

Visszatérés az Élet a lövészárokban szócikkhez.