Mikszáth Kálmán

Kiscsoltói Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.) magyar író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság és Petőfi Társaság rendes tagja, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktora.

A száz esztendővel ezelőtt elhunyt Mikszáth Kálmánt, rokonok, barátok s talán egy titkos szerelem is kötötte városunkhoz. Amikor távoli rokona, Mikszáth Gyula 1955-ben meghalt gödöllői lakásában 57 az írótól származó levelet találtak. G. Merva Mária: Írók és múzsák Gödöllőn című kötetében részletesebben is ír az addig nem ismert dokumentumokról, melyek között volt nyolc, megfogalmazása szerint, szenzációs levél. Az irodalomtörténészek ezekből tudták meg, hogy a fiatal, még teljesen ismeretlen Mikszáth bizony nyomorgott a fővárosban. Később a már egyre ismertebb író Gödöllőn, a mai József Attila utcában álló Mikszáth-házban gyakran látogatta meg rokonait. Jó barátságban volt a református lelkésszel, Gönczy Pállal. A tiszteletes lánya annyira tetszett Mikszáthnak, hogy róla még elvált feleségének is írt: „…van még egy asszony, akit szeretek…” A ki volt a titokzatos hölgy kérdésre, Halászné Várady Ildikó: Gödöllői irodalmi emlékei című munkájából kapunk választ. Gönczy tiszteletes leánya, Etelka, aki Csiky Kálmánhoz ment férjhez, Mikszáth pedig másodszor is feleségül vette Mauks Ilonát. A gödöllői rokonok, barátok szívesen adtak témát az írónak. Az egyik, tőlük is hallott anekdota bekerült Mikszáth egyik legismertebb regényébe. Az Akli Miklósról szóló könyvben olvasható a következő részlet. „Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich hercegtől: – Milyen messze van Gödöllő Pesttől? – Két órajárás jó lovakon – felelte a herceg. – És Pest Gödöllőtől? – folytatta a császár szórakozottan. – Ugyanannyi, fölség. A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a szót: – Milyen messze van húsvéttól pünkösd, kegyelmes uram? – Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap. – És pünkösdtől húsvét milyen messze van? Stadion és a császár elnevették magukat - mert pünkösdtől húsvét már nem ugyanannyi. – Lássa, kedves Grassalkovich – szólt a császár –, milyen jó, hogy van a környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam egészen bolondot.” A szóban forgó császár I. Ferenc volt, ebből következően Grassalkovich herceg, pedig III. Antallal azonos. Olvasgatva Mikszáth írt karcolatait, jegyzeteit kiderül: az író-újságírót nagyon foglalkoztatta a királyi kastély. Rokonai, barátai közül valaki, mint a következő részletből kiderül, biztosan a helyi, kisegítő személyzet tagjaként bejáratos volt a felségekhez. Az ott hallottakat, látottakat aztán elmesélte Mikszáthnak. Bár akkoriban még nem biztos, hogy abban az értelemben használták a bulvár fogalmát, mint napjainkban, de az biztos a királyi családról igencsak érdekes, színes beszámolókat írt a különböző hazai lapokban. Őt is elsősorban Erzsébet királyné személye érdekelte. „Egy jó barátom lakik Gödöllőn, gyakran meghí oda, szép fecsegő húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál. A királyné már nagyanya, a királyné már négy év óta túl van a negyvenen. Bolond beszéd! Ki emlékezik erre? Ma még úgy látjuk őt, kik gyermekkorunkban, álmainkban szőttük gyönyörű arcát, finom alakját, a képekről, mi még úgy látjuk őt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán. A fönséget, keskeny, szabályos arcán a bűbájos mosolyt. Mosolyt, mely, de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt!” Milyen volt a királyné egy átlagos napja Gödöllőn? Mikszáth írásait olvasgatva erre is választ kaphatunk. „A lovaglás után már gödöllői kastély „hivatalos szobájában” – a várja az elegáns báró Nopcsa főudvarmester, egy csomó aktával és levéllel a kezében. A folyó ügyek végeztével a lapok tartalmáról referál Nopcsa. – Ezek a magyar újságok mindég annyit írnak rólam – jegyzé meg egy alkalommal –, a bécsiek meg csak ritkán.” A császárvárosban valóban kevesebbet írtak Erzsébetről, részben azért is, mert Ferenc József nem szeretett családjáról olvasni az újságokban, részben pedig azért, mert féltékenyek voltak a rebellis magyarokra. A királykisasszony, az udvari orvos tanácsára sok időt töltött a jó levegőjű Gödöllőn. Volt olyan, amikor az év nagyobb felében itt időzött az édesanya és kedvenc lánya, ahogy maguk között becézték, Mucika. „Nopcsa távoztával Mária Valéria főhercegnővel foglalkozik, vagy ő megy át a lakosztályba, vagy az jön át kis barátnőjével, Aglája hercegkisasszonnyal. A királyné legelevenebb e gyermekkel, s Kornis grófnőnek nem egyszer mondja: „Irigylem önt, hogy mindig Valériámmal lehet.” A kis Valéria előhozza a babáját, melyet az angol királynőtől, Viktóriától kapott, s addig-addig pirongatja a felséges asszony, hogy már nem illik a babával játszani, hogy maga is beleelegyedik és az angol baba staffirungját szedegeti ki a szekrénykéből. Aztán megunják a babázást, az édesanya mondá: – Valéria játszatok valamit zongorán!” A két kis barátnő szót fogad, átmennek a díszterembe. Ott áll két zongora. Az egyiket Bösendorfer mester készítette kifejezetten a gödöllői kastélyba, a királyné legfelségesebb használatra. A hangjegytartó dísze a faragott szalagkeret, és az „Isten áldd meg a magyart!” szöveg van kirakva hangjegyekből. – Ha vadászat nincs, ebéd után lovardájába megy a királyné… Gyönyörű látvány, amint kipirulva, lángoló arccal vágtat a ló hátán kecsesen, délcegen Magyarország királynéja. A paripa, mintha érezné, hódolattal, odaadással viszi, s mikor puha kezével megsimogatja sörényét, térdre rogy a kegy súlya alatt…” Mikszáth azért írt Ferenc Józsefről is, a megemlékezést záró jelenet nagyon jellemző, milyen is volt a kapcsolata a királynak a helyiekkel. „Mikor őfelsége harmadéve nyáron, Gödöllőn volt, vadászat közben elmaradt kissé kísérőitől s látván egy dűlőúton kocsija mellett ballagó parasztot, odament hozzá, s az úgynevezett Avar-dombra mutatva, kérdé, nem lehetne-e oda valami rövidebb ösvényen jutni. Őfelsége alkalmasint meg akarta előzni társait. A paraszt nem ismerte meg a felséget, ki könnyű polgári ruhába volt öltözve, s tagadólag rázta nagy bozontos fejét anélkül, hogy csak egyetlen szót is pazarolt volna a feleletre. E pillanatban sűrű puskalövések hangzottak föl. – Mi volt ez? – kérdé a király önkénytelen, mintegy önmagától. – Hát lövések – felelé a paraszt egykedvűen. – A királyék megint itthon vannak. A királynak tetszett ez a meleg szó, el is mosolyodott rajta a bajusza alatt. – Nos, és ösmeri kend a királyékat? – A felséges asszonyt láttam már vagy kétszer, de a férjét még nem. Nagyon keveset élnek együtt, úgy nézem. – Hát nem tartja azt helyesnek? – Helyes vagy nem helyes, hanem költséges lehet a két háztartás. – Ugyan a király nagyon sokat költ? Mit gondol? – Hát bizony kőthet vagy hatvanezret egy évben. – Dejszen többet költ az – mondá a király. – Nem a' – feleselt a paraszt –, már én csak jobban tudhatom, mint az úr. – Miért? – Mert én gödöllői ember vagyok: Fésüs-Katona János a nagy templom mögül…”