Lövészárok

Lövészárok -hadviselés

A lövészárok-hadviselés a védelmi jellegű hadműveletek egyik speciális fajtája, amikor a küzdő felek megerősített pozíciókat, egymással összekapcsolt lövészárkok bonyolult rendszerét építik ki. Ez a hadviselési fajta a modern, 19–20. századi háborúkra volt jellemző. A korszerű hadviselésben már a háború kezdetén az ellenség rendkívül gyors megsemmisítése volt a cél, és ennek megakadályozására kitűnő eszköznek bizonyult harcárkok, mellvédek vagy különböző bunkerek építése.

A lövészárok-hadviselés legjobb példája az első világháború, amely során az antant és a központi hatalmak hadseregei, elsősorban a nyugati fronton, lövészárkok, bunkerek és szögesdrótakadályok bonyolult és jelentős véráldozatok nélkül szinte bevehetetlen rendszerét építették ki. Nagy előnye volt, hogy ellenséges tűzhatás alatt is lehetőség nyílt a saját csapatok rejtett mozgatására.

„ A senki földje”

A lövészárokban tartózkodó katonák védve voltak az ellenséges kézi fegyverek tüzétől, bár a tüzérségi eszközök és a légierő eredményesen használható ezek támadására. Az egymással szemben álló lövészárkok közötti terület („a senki földje”) mind a kézifegyverek, mind a tüzérség tüzének teljes mértékben ki volt téve, emiatt még a sikeres támadások is jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak, akiknek először ezt kellett leküzdeni, mielőtt közelharcban el tudták volna foglalni az ellenséges lövészárkot.

Az első hónapok kezdetleges, sebtében kiásott lövészárkai hamarosan jól kiépített, nemritkán betonnal megerősített védelmi állásokká fejlődtek, nemegyszer több lépcsőben, mélységben tagolt védelmi rendszerekkel, amelynek jó példája a német Hindenburg-vonal . Az így kialakított lövészárokrendszer a legtöbbször képes volt ellenállni a tüzérség összpontosított tüzének és a front egy szűk szakaszára koncentrált gyalogsági egységek támadásának is. A két frontvonal között elterülő senki földje a nyugati fronton átlagosan 90-275 méter széles volt, de helyenként ez akár 30 m-re is lecsökkent.

Miután a német egységek 1917 márciusában visszavonultak a Hindenburg-vonalba, a senki földje már egy kilométer széles volt, azonban Gallipoli közelében az ausztrál és a török lövészárkokat helyenként csak 15 méter választotta el egymástól és a katonák szünet nélkül zaklatták az ellenfelet gránátokkal, aknavetőkkel, vagy éppen éjszakai rajtaütéssel. A keleti fronton a csatatér hatalmas kiterjedése és a lövészárok-hadviseléshez szükséges építőanyagok hiánya miatt nem alakult ki a nyugati frontra jellemző állóháború.

Az Alpokban, ahol Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje csapott össze, a lövészárkok rendszere a rendkívül meredek hegyoldalakra, illetve a gleccserek belsejére is kiterjedt, egy helyen 3900 méteres magasságban (egy tüzérségi állást az Ortler csúcsára telepítettek a közeli frontvonal támogatásához). A lövészárkok kialakítását itt a kedvezőtlen időjárás és a köves-sziklás altalaj befolyásolta, egyes részeit például az Alpok gleccserein keresztül ásták (mint például Adamello-Presanella térségében).

Felépítése

A lövészárkokat általában törött vagy görbe vonalban építették ki, ezért egy adott pontról mindkét irányban általában legfeljebb 10 métert lehetett belátni. Erre azért volt szükség, hogy a lövészárok egyik pontján betörő ellenséges katonák oldalazó tűzzel ne tudják támadni az árok szomszédos részeit védő katonákat, valamint ha egy tüzérségi lövedék éppen a lövészárokban robbant fel, a kirepülő repeszek is csak az árok egy kis részén okoztak sebesüléseket. A harmadik előnye a görbe vagy törött vonalvezetésű lövészároknak, hogy az ellenséges tüzérség tüzét irányító légi megfigyelők nehezebben tudtak pontos koordinátákat szolgáltatni. A lövészároknak az ellenség felé néző oldalát mellvédnek (az angol katonai terminológiában parapetnek) nevezték, itt volt egy lőpad, amelyre fellépve tüzeltek a katonák. A lövészároknak a hátország felé néző oldala volt a parados, amely a katonák hátát védte a frontvonal mögött becsapódó gránátok repeszeitől. Az árok oldalait homokzsákokkal, fapalánkokkal vagy dróthálóval erősítették meg, az árok aljára fa palánkokat helyeztek.

A mellvédbe általában kémlelőlyukakat vagy réseket vágtak, amiken keresztül szemmel lehetett tartani az ellenséget. Ez lehetett egy rés a homokzsákok között, vagy akár acéllemezzel megerősített kémlelőlyuk a mellvédben. A német mesterlövészek, páncéltörő lövedékkel igyekeztek a kémlelőlyukak mögött megfigyelt katonákat kilőni. Éppen ezért a mellvéd feletti megfigyelés egyik eszköze volt a periszkóp, amelynek legegyszerűbb formája egy botra erősített két tükördarab volt. A Gallipoli körüli lövészárkokban, ahol a terepviszonyok miatt az ausztrál és új-zélandi katonák állásaira kitűnő rálátása volt a török hadseregnek, kifejlesztették a periszkóppal felszerelt puskát, amely lehetővé tette a török állások elleni tüzelést a katonák veszélyeztetése nélkül.

A lövészárok kialakítása

Az árok kiásásának három lehetséges módja volt:

• A legegyszerűbb változat szerint a katonák saját maguk előtt ásták ki az árkot, a kitermelt földből emelve a mellvédet. Ez azonban, bár egy időben akár több kilométeres arcvonalon is lehetővé tette a lövészárok kialakítását, az árkot ásó katonákat kitette az ellenség tüzének.
• Az árok kialakításának második változata, amikor egy teljes mélységű árok oldalfalát ásták tovább, így bár csak egy-két katona tudott egyszerre árkot ásni, de az ellenség tüzétől védve voltak.
• Ennek egy további változata volt, hogy a talaj legfelsőbb rétegét nem távolították el, vagyis az árok (tulajdonképpen akna) rejtve maradt az ellenség elől egészen addig, amíg teljesen el nem készült. A brit harcászati szabályzatok becslése alapján 450 katona 6 óra alatt (azaz egy éjszaka) tudott teljes mértékben kiásni egy 250 méter hosszúságú lövészárkot az első módszerrel. Elkészülte után az árok folyamatos karbantartásra szorult az ellenséges tüzérség vagy az időjárás okozta károk kijavítása érdekében.

Lövészárok betegségek

A lövészárkokban uralkodó közegészségügyi és tisztasági viszonyok (illetve ezek hiánya) miatt általános volt a járványos hasmenés, a kolera és a tífusz megjelenése. A legtöbb katona parazitáktól és az általuk terjesztett fertőző megbetegedésektől is szenvedett, ezért mindennapos volt a fej, a haj, a testhajlatok és a ruházat fertőtlenítése. A katonák egyenruháját időnként fertőtlenítették, kigőzölték, de a hajlatokban megbúvó petékből a bolhák, tetvek hamarosan ismét kikeltek – az egyetlen megoldás a fertőzött ruházat elégetése volt. A személyes tisztálkodás hiánya és a nedves környezet gyakran vezetett a száj és a láb fertőzéseihez.

A katonák másik nagy ellensége a hideg volt, mivel a téli hónapokban a nyugati és a keleti fronton jóval fagypont alá süllyedhetett a hőmérséklet és az ellenséges támadás veszélye miatt a lövészárkokban nem lehetett tüzet gyújtani. A halottak eltemetése általában olyan luxus volt, amelyet egyik fél katonái sem engedhettek meg maguknak gyakran. A senki földjén elesett katonák holtteste egészen addig ott maradt, amíg a frontvonal el nem mozdult valamelyik irányba vagy szünet állt be a harccselekményekben, bár eddigre a legtöbb holttest a felismerhetetlenségig elbomlott.

A lövészárok-háború kényelmetlen, unalmas és sokszor iszonyatos volt. A katonák visszaemlékezéseiben kitüntetett helyen szerepelnek a holtestekből és megromlott készletekből táplálkozó patkányok, az emberi ürülék és a mosdatlan testek kipárolgásai, a nyáron támadó legyek és a télen elszaporodó tetvek.

Nedves időben a katonák az úgynevezett „lövészárok-láb” betegségtől szenvedtek, amely súlyos esetben üszkösödéshez és amputációhoz is vezethetett. Számos tünetegyüttest neveztek” lövészárok-láznak”, amely a magas láz mellett más kellemetlen tünettel járhatott. Egyes kutatók szerint a hantavírus egyik mutációja lehetett a háttérben, de újabban néhány szakértő azt feltételezi, hogy a milliók életét követelő spanyolnátha első feltűnése lehetett a rejtélyes kór. A lövészárkokat ugyanis hideg, nedvesség, állandó feszültség, kimerültség, túlzsúfoltság és szegényes ellátás jellemezte. Ezek a körülmények rontották a katonák fizikai kondícióját, amely miatt aztán a bakteriális fertőzéseket is hamarabb elkapták.

Rögtön a háború kezdetén teljesen felkészületlenül érte az orvosokat és a katonai vezetést egy olyan jelenség, amely korábban nem létezett: a hatalmas detonációk, egy olykor 24 órás zárótűz pokla, amely katonák ezreinek okozott pszichés károsodást-egészen az ideg-összeroppanásig. Sokan éjjel-nappal kiáltoztak, görcsökben fetrengtek, mások egyfolytában reszkettek. A reszkető nyomorúságos alakok látványa megdöbbentő módon tükrözte vissza a csatamezők és a lövészárkok elmondhatatlan borzalmait.

Az első világháború a vakok, amputáltak, a lélekben és testben összetörtek olyan seregét hagyta hátra, amelyet azelőtt egyetlen háború sem.