„Hétház utca” változatai közötti eltérés
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
| (4 közbenső módosítást ugyanattól a szerkesztőtől nem mutattunk) | |||
| 6. sor: | 6. sor: | ||
== Az utca építése == | == Az utca építése == | ||
[[Máriabesnyő]] a középkorban virágzó település volt, a török hódoltság alatt azonban teljesen elnéptelenedett, ezután már csak pusztaként szerepelt az okiratokban. A középkori település maradványai a templom, a zárda és a hét ház építése közben is felbukkantak. A munkások pincékre, házalapokra, sírokra, egy hajdani, elveszett település nyomaira akadtak. A Loretói kápolna mintájára épülő templom munkálatai idején, 1759-ben, Besnyő még lakatlan terület volt. Majd később a zárda építésével közel egy időben épült fel az a hét ház is, mely[[Máriabesnyő]] újratelepülésének kezdetét is jelentette 1764-ben. A házakat I. Grassalkovich Antal építtette olyan kiérdemesült uradalmi cselédek részére, akik a kapucinus atyák segítségére lehettek. [[Máriabesnyő]] a koronauradalom alatt indult gyors fejlődésnek, melyhez nagyban hozzájárult a vasút meg- épülése is, melynek két megállója is volt Besnyő területén. A XIX. század végére új házak és villasorok emelkedtek a besnyői dombokon. A XX. század elején már egy virágzó község képét mutatta [[Máriabesnyő]], amely közigazgatásilag – az újratelepülés óta – [[Gödöllő]]höz tartozott. 1923-ban a területnek ezer állandó lakosa volt, akiknek többsége a mezőgazdaságból élt. Besnyőn ekkor volt egy kocsma, egy szatócsbolt és egy elemi iskola is. A település egyik része az országút mellett egy domboldal tövében húzódott, zárásaként a kapucinus kolostorral. A zárdával szemben egy kis völgyel elválasztva egy magaslaton épült ki a máriabesnyői villasor, a vasútállomással. A két domb által határolt völgyben a zárda felőli részen táboroztak le a zarándokok a búcsúk idején. | [[Máriabesnyő]] a középkorban virágzó település volt, a török hódoltság alatt azonban teljesen elnéptelenedett, ezután már csak pusztaként szerepelt az okiratokban. A középkori település maradványai a templom, a zárda és a hét ház építése közben is felbukkantak. A munkások pincékre, házalapokra, sírokra, egy hajdani, elveszett település nyomaira akadtak. A Loretói kápolna mintájára épülő templom munkálatai idején, 1759-ben, Besnyő még lakatlan terület volt. Majd később a zárda építésével közel egy időben épült fel az a hét ház is, mely [[Máriabesnyő]] újratelepülésének kezdetét is jelentette 1764-ben. A házakat I. Grassalkovich Antal építtette olyan kiérdemesült uradalmi cselédek részére, akik a kapucinus atyák segítségére lehettek. [[Máriabesnyő]] a koronauradalom alatt indult gyors fejlődésnek, melyhez nagyban hozzájárult a vasút meg- épülése is, melynek két megállója is volt Besnyő területén. A XIX. század végére új házak és villasorok emelkedtek a besnyői dombokon. A XX. század elején már egy virágzó község képét mutatta [[Máriabesnyő]], amely közigazgatásilag – az újratelepülés óta – [[Gödöllő]]höz tartozott. 1923-ban a területnek ezer állandó lakosa volt, akiknek többsége a mezőgazdaságból élt. Besnyőn ekkor volt egy kocsma, egy szatócsbolt és egy elemi iskola is. A település egyik része az országút mellett egy domboldal tövében húzódott, zárásaként a kapucinus kolostorral. A zárdával szemben egy kis völgyel elválasztva egy magaslaton épült ki a máriabesnyői villasor, a vasútállomással. A két domb által határolt völgyben a zárda felőli részen táboroztak le a zarándokok a búcsúk idején. | ||
| 16. sor: | 15. sor: | ||
A hétháziak 2 tehén nyári tartására kaptak engedélyt a gróftól, ezt a jogukat a későbbi tulajdonosok is tiszteletben tartották. A legelőt minden esetben és minden évben a tulajdonos jelölte ki a cselédek számára. Szinte mindig egy 30 holdas erdős legelő területet kaptak, a 14 db tehenük részére. Azonban 1920-ban az állam egy 20 holdas csemetekertet létesített a területen, így a legelő 10 holdra csökkent. A legelőterület megnyirbálása ellen a lakosok azonnal felemelték a szavukat és panasszal fordultak a földművelésügyi miniszterhez. A kérelmet a miniszter azonban elutasította. Az indok igen egyszerű volt. Az alapítólevél szerint a hétházi lakosok csak abban az esetben jogosultak a legeltetésre, ha saját tulajdonú tehenet legeltetnek. Tehát csak annak jár a jog, akinek van saját szarvasmarhája. A lakosok felének azonban nem volt saját tehene, hanem bérbe adta a legeltetési jogot. A minisztérium ezután döntött úgy hogy elutasítja a hétháziak kérelmét. Úgy határoztak, hogy a csemetés kialakítása után megmaradt legelőterület elegendő az 5-6 tehén számára, amik a hétháziak saját tulajdonában van. | A hétháziak 2 tehén nyári tartására kaptak engedélyt a gróftól, ezt a jogukat a későbbi tulajdonosok is tiszteletben tartották. A legelőt minden esetben és minden évben a tulajdonos jelölte ki a cselédek számára. Szinte mindig egy 30 holdas erdős legelő területet kaptak, a 14 db tehenük részére. Azonban 1920-ban az állam egy 20 holdas csemetekertet létesített a területen, így a legelő 10 holdra csökkent. A legelőterület megnyirbálása ellen a lakosok azonnal felemelték a szavukat és panasszal fordultak a földművelésügyi miniszterhez. A kérelmet a miniszter azonban elutasította. Az indok igen egyszerű volt. Az alapítólevél szerint a hétházi lakosok csak abban az esetben jogosultak a legeltetésre, ha saját tulajdonú tehenet legeltetnek. Tehát csak annak jár a jog, akinek van saját szarvasmarhája. A lakosok felének azonban nem volt saját tehene, hanem bérbe adta a legeltetési jogot. A minisztérium ezután döntött úgy hogy elutasítja a hétháziak kérelmét. Úgy határoztak, hogy a csemetés kialakítása után megmaradt legelőterület elegendő az 5-6 tehén számára, amik a hétháziak saját tulajdonában van. | ||
| 30. sor: | 28. sor: | ||
A parasztház megmaradt hátsó részből alakították ki a műhelyt. Emellett egy mosókonyha és egy gyertyaraktár is helyet kapott. Külön bolthelyiséget nem készítettek, hanem közvetlenül a műhelyből adták el a gyertyákat. Az üzemben három munkás dolgozott. Termékeik közt szerepeltek: fehér oltári méhviaszgyertyák, fehér húsvéti méhviaszgyertyák, méhviasz fáklyák, viaszhuzalok gyertyák meggyújtására, viasztekercsek, füst és szagnélküli műviaszgyertyák, fehér műviasz fáklyák, oltás és csillár gyertyák, öröklámpák és tartozékaik, égőolajok, tömjének és sírmécsesek. A legnagyobb megrendelők közé az egyházak tartoztak. Számukra minden évben új listát készített és küldött el a mester, a termékek és az árak változásairól. Gödöllőn kívül voltak még rendelések Sümegről, Felnémetről, Gyulaházáról, Mezőtúrról, Rajkáról, Vácról, Kassáról, Dombóvárról, Győrből, Esztergomból, Hatvanból, Budapestről, Nagybörzsönyből, Lugosról, Rónaszékről, Nagymágocsról, Mátészalkáról, Kisvárdáról, Balassagyarmatról és Békéscsabáról. Neszveda Antal gyertyái híresen jó minőségűek voltak. Nagyon lassan égtek el, a visszamaradó viaszt pedig újra föl lehetett használni. Azonban nem csak gyertyaöntéssel foglalkozott, hanem az ahhoz szükséges alapanyagok egy részét is maga állította elő, mely által más mesterségekben is jártas volt. A viasz előállítása miatt méhészkedéssel is foglalkozott. Készített akác és hársmézet, csemege és mézsűrítményeket. A méz egy részéből pedig mézeskalácsot csinált, amit a máriabesnyői búcsúban adott el. 1939-es halála után felesége majd pedig nevelt fia vette át az üzletet. Az üzem az 1950-es évek elején szűnt meg, miután a tanács betiltotta a viasz kiutalását a cég számára. 1953-ban már a ház is állami tulajdonban volt. | A parasztház megmaradt hátsó részből alakították ki a műhelyt. Emellett egy mosókonyha és egy gyertyaraktár is helyet kapott. Külön bolthelyiséget nem készítettek, hanem közvetlenül a műhelyből adták el a gyertyákat. Az üzemben három munkás dolgozott. Termékeik közt szerepeltek: fehér oltári méhviaszgyertyák, fehér húsvéti méhviaszgyertyák, méhviasz fáklyák, viaszhuzalok gyertyák meggyújtására, viasztekercsek, füst és szagnélküli műviaszgyertyák, fehér műviasz fáklyák, oltás és csillár gyertyák, öröklámpák és tartozékaik, égőolajok, tömjének és sírmécsesek. A legnagyobb megrendelők közé az egyházak tartoztak. Számukra minden évben új listát készített és küldött el a mester, a termékek és az árak változásairól. Gödöllőn kívül voltak még rendelések Sümegről, Felnémetről, Gyulaházáról, Mezőtúrról, Rajkáról, Vácról, Kassáról, Dombóvárról, Győrből, Esztergomból, Hatvanból, Budapestről, Nagybörzsönyből, Lugosról, Rónaszékről, Nagymágocsról, Mátészalkáról, Kisvárdáról, Balassagyarmatról és Békéscsabáról. Neszveda Antal gyertyái híresen jó minőségűek voltak. Nagyon lassan égtek el, a visszamaradó viaszt pedig újra föl lehetett használni. Azonban nem csak gyertyaöntéssel foglalkozott, hanem az ahhoz szükséges alapanyagok egy részét is maga állította elő, mely által más mesterségekben is jártas volt. A viasz előállítása miatt méhészkedéssel is foglalkozott. Készített akác és hársmézet, csemege és mézsűrítményeket. A méz egy részéből pedig mézeskalácsot csinált, amit a máriabesnyői búcsúban adott el. 1939-es halála után felesége majd pedig nevelt fia vette át az üzletet. Az üzem az 1950-es évek elején szűnt meg, miután a tanács betiltotta a viasz kiutalását a cég számára. 1953-ban már a ház is állami tulajdonban volt. | ||
| 40. sor: | 37. sor: | ||
== Képgaléria == | |||
{| | {| | ||
| 53. sor: | 50. sor: | ||
|} | |} | ||
== Forrás == | == Forrás == | ||
A lap jelenlegi, 2015. február 24., 14:25-kori változata
A Hétház utca Gödöllő egyik legrégibb utcája. Nevét onnan kapta, hogy Grassalkovich I. Antal hét házat építtetett, hogy a besnyői zarándokoknak legyen szállásuk. A barokk épületek közül már egy sincs meg eredeti állapotában. Az 5. számú ingatlan napjainkban is a Magyar Kapucinus Delegáció tulajdona, az ott élők holtig tartó lakhatási joggal rendelkeznek.
Az utca építése
Máriabesnyő a középkorban virágzó település volt, a török hódoltság alatt azonban teljesen elnéptelenedett, ezután már csak pusztaként szerepelt az okiratokban. A középkori település maradványai a templom, a zárda és a hét ház építése közben is felbukkantak. A munkások pincékre, házalapokra, sírokra, egy hajdani, elveszett település nyomaira akadtak. A Loretói kápolna mintájára épülő templom munkálatai idején, 1759-ben, Besnyő még lakatlan terület volt. Majd később a zárda építésével közel egy időben épült fel az a hét ház is, mely Máriabesnyő újratelepülésének kezdetét is jelentette 1764-ben. A házakat I. Grassalkovich Antal építtette olyan kiérdemesült uradalmi cselédek részére, akik a kapucinus atyák segítségére lehettek. Máriabesnyő a koronauradalom alatt indult gyors fejlődésnek, melyhez nagyban hozzájárult a vasút meg- épülése is, melynek két megállója is volt Besnyő területén. A XIX. század végére új házak és villasorok emelkedtek a besnyői dombokon. A XX. század elején már egy virágzó község képét mutatta Máriabesnyő, amely közigazgatásilag – az újratelepülés óta – Gödöllőhöz tartozott. 1923-ban a területnek ezer állandó lakosa volt, akiknek többsége a mezőgazdaságból élt. Besnyőn ekkor volt egy kocsma, egy szatócsbolt és egy elemi iskola is. A település egyik része az országút mellett egy domboldal tövében húzódott, zárásaként a kapucinus kolostorral. A zárdával szemben egy kis völgyel elválasztva egy magaslaton épült ki a máriabesnyői villasor, a vasútállomással. A két domb által határolt völgyben a zárda felőli részen táboroztak le a zarándokok a búcsúk idején.
A hétház lakói
A házak a zárda közelében épültek és teljesen egyformák voltak. Egy ház két szobája mellé kamra, istálló és 30 öl hosszú, 10 öl széles föld is tartozott. Tarthattak lovat vagy tehenet és tűzifát is kaptak télire. Mindezek fejében különböző kötelességeik is voltak a kapucinusokkal szemben: befogadni házaikba az ideérkező zarándokokat, kiváltképp télen (Erre azért volt szükség, mert a gróf semmiféle kocsma vagy csapszék üzemeltetését nem engedélyezte.), hetente egyszer, nyáron pedig kétszer kisöpörni, nagybúcsúk után pedig kitakarítani a felső és az alsó templomot a kriptával együtt. Ezeken kívül a közkutak tisztántartása, valamint a Gödöllő és Besnyő közt ültetett fasor gondozása is az ő feladatuk volt. A hétház lakói a Grassalkovichok idején híven ellátták teendőiket. Azonban a család kihalása után a sűrű gazdacsere is hozzájárult ahhoz, hogy a kötelékek egyre jobban meglazultak a cselédek és a kolostor közt. 1867-ben a koronauradalom birtokába kerültek az épületek. A birtokrendezés alkalmával, 1884-ben az uradalom engedélyezte az utódoknak, hogy megválthassák magukat és a házaikat, bár csekély szolgálattal ezután is tartoztak a kapucinus atyáknak.
A hétháziak 2 tehén nyári tartására kaptak engedélyt a gróftól, ezt a jogukat a későbbi tulajdonosok is tiszteletben tartották. A legelőt minden esetben és minden évben a tulajdonos jelölte ki a cselédek számára. Szinte mindig egy 30 holdas erdős legelő területet kaptak, a 14 db tehenük részére. Azonban 1920-ban az állam egy 20 holdas csemetekertet létesített a területen, így a legelő 10 holdra csökkent. A legelőterület megnyirbálása ellen a lakosok azonnal felemelték a szavukat és panasszal fordultak a földművelésügyi miniszterhez. A kérelmet a miniszter azonban elutasította. Az indok igen egyszerű volt. Az alapítólevél szerint a hétházi lakosok csak abban az esetben jogosultak a legeltetésre, ha saját tulajdonú tehenet legeltetnek. Tehát csak annak jár a jog, akinek van saját szarvasmarhája. A lakosok felének azonban nem volt saját tehene, hanem bérbe adta a legeltetési jogot. A minisztérium ezután döntött úgy hogy elutasítja a hétháziak kérelmét. Úgy határoztak, hogy a csemetés kialakítása után megmaradt legelőterület elegendő az 5-6 tehén számára, amik a hétháziak saját tulajdonában van.
Neszveda Antal
A Hétház utca történetével kapcsolatban meg kell említeni Neszveda Antal gyertyaöntő mester nevét, aki itt lakott és üzleti tevékenységét is ebben az utcában folytatta. Neszveda Antal 1868-ban született Gödöllőn, iparát Budapesten tanulta, 1888-ban szabadult fel. Segédként Grazban és Vácon dolgozott. 1892-ben önállósította magát, Gödöllőn. 1908-ban Állami Ezüstérmet kapott Bécsújhelyen, 1926-ban pedig aranyéremmel tüntették ki a faluszövetség által szervezett kiállítás méhész osztályán, kiváló viasz termékeiért. Gödöllő községének életében is tevékeny szerepet vállalt, évtizedeken át tagja volt a képviselő-testületnek és a Gödöllői Takarékpénztár igazgatóságának. Ezek mellett még számos egyesület elnökségében foglalt helyet. Neszveda Antal egy özvegyasszonyt vett el feleségül, akinek két gyermeke volt, közülük az egyik, Szendrő Sándor szintén gyertyaöntő lett. A Neszveda család a Hétház utca 2-ben lakott. Itt egy parasztház helyére építtették fel egyszintes lakóházukat. A tervek 1928-ban készültek és 1933-ra már biztosan állt a ház. A földszinten lakott a mester a feleségével, az emeleten pedig testvére, Neszveda Margit élt. A ház építése közben a parasztháznak csak az elejét bontották el. A híres gyertyaöntő mester 1939. március 11-én, 71 éves korában hunyt el. Temetése március 14-én volt a máriabesnyői temetőben.
Gyertyaöntő műhely
A parasztház megmaradt hátsó részből alakították ki a műhelyt. Emellett egy mosókonyha és egy gyertyaraktár is helyet kapott. Külön bolthelyiséget nem készítettek, hanem közvetlenül a műhelyből adták el a gyertyákat. Az üzemben három munkás dolgozott. Termékeik közt szerepeltek: fehér oltári méhviaszgyertyák, fehér húsvéti méhviaszgyertyák, méhviasz fáklyák, viaszhuzalok gyertyák meggyújtására, viasztekercsek, füst és szagnélküli műviaszgyertyák, fehér műviasz fáklyák, oltás és csillár gyertyák, öröklámpák és tartozékaik, égőolajok, tömjének és sírmécsesek. A legnagyobb megrendelők közé az egyházak tartoztak. Számukra minden évben új listát készített és küldött el a mester, a termékek és az árak változásairól. Gödöllőn kívül voltak még rendelések Sümegről, Felnémetről, Gyulaházáról, Mezőtúrról, Rajkáról, Vácról, Kassáról, Dombóvárról, Győrből, Esztergomból, Hatvanból, Budapestről, Nagybörzsönyből, Lugosról, Rónaszékről, Nagymágocsról, Mátészalkáról, Kisvárdáról, Balassagyarmatról és Békéscsabáról. Neszveda Antal gyertyái híresen jó minőségűek voltak. Nagyon lassan égtek el, a visszamaradó viaszt pedig újra föl lehetett használni. Azonban nem csak gyertyaöntéssel foglalkozott, hanem az ahhoz szükséges alapanyagok egy részét is maga állította elő, mely által más mesterségekben is jártas volt. A viasz előállítása miatt méhészkedéssel is foglalkozott. Készített akác és hársmézet, csemege és mézsűrítményeket. A méz egy részéből pedig mézeskalácsot csinált, amit a máriabesnyői búcsúban adott el. 1939-es halála után felesége majd pedig nevelt fia vette át az üzletet. Az üzem az 1950-es évek elején szűnt meg, miután a tanács betiltotta a viasz kiutalását a cég számára. 1953-ban már a ház is állami tulajdonban volt.
Neszveda vendéglő
Neszveda Antalnak a Hétház utca 1. szám alatt volt egy vendéglője, melyet egy díszes oromzatú parasztházban üzemeltetett. Az étterem a „Méhkashoz” nevet viselte. Később a vendéglő üzemeltetését a Kalász család vette át, az ő idejük alatt a parasztházat elbontották és egy új üzlethelyiséget építettek helyette. Ezt követően az éttermet a Víg család bérelte ki.
Képgaléria
|
|
Forrás
Irodalom
- Szabó Margit: Kastélyok, templomok, szerelmek : a Grassalkovichok emlékezete
- Gödöllői Szolgálat 2008. május 1. XVII. évf. 17. szám
- Gödöllői Szolgálat 2008. május 8. XVII. évf. 18. szám
