Szőlőművelés
Magyarország Európa bortermelő övezetének északkeleti csücskében helyezkedik el. Hazánk a XIX. század végén, Európa egyik legnagyobb bortermelő országa volt. A termelés mellett a fogyasztás is jelentős volt, bár soha nem érte el a franciaországi vagy olaszországi mennyiséget, de ezek mellett a magyarságot itthon és külföldön egyaránt a hagyományosan borivó nemzetek sorában tartották számon. A történelmi Magyarország területének nagyobbik része mindenkor kedvező feltételeket kínált a szőlőtermesztéshez, jóformán az egész ország területén megteremhetett a szőlő. A középkor folyamán a szőlőkultúra valóban meg is honosodott szinte mindenütt. A művelés hazánkban a mindennapi életben és a gazdaságban egyaránt fontos szerepet játszott. A bor a középkortól Magyarország egyik legkelendőbb árucikke volt. Fellendítette a városi fejlődést, jövedelemhez juttatta a jobbágygazdaságokat és terményadót biztosított a földesurak számára. Ezek mellett a szőlő és a bor szervesen beépült a táplálkozás rendszerébe is, kisebb mértékben gyümölcsként, nagyobb mértékben italként fogyasztották.
Szőlőföldek Gödöllőn
Gödöllőn is a földművelés egyik legfontosabb ága a szőlőtermesztés volt, mely a török utáni években fokozatosan fejlődött, és a XVIII. századtól jelentős szerepet játszott a település gazdasági életében. A szőlőművelés helyszínei a XIX. század derekáig határozottan elkülönültek, az egy-egy település határában található egyéb művelés alatt álló területektől. A szőlők a számukra legalkalmasabbnak tartott határrészeken, egy vagy több összefüggő tömböt képeztek, melyeket a magyar nyelvterület túlnyomó részén hegynek neveztek. Gödöllőnek négy olyan területe volt, ahol szőlőt termeszetek. Ezek az Ó-besnyői, az Antalhegyi, a Fenyvesi zsellér és az Öreghegyi szőlők voltak. A területek szinte összefüggő egységet alkottak. A szőlőbirtokok a máriabesnyői zárdától kezdődően kisebb nagyobb megszakítással a szadai határig tartottak. Az Öreghegy volt Gödöllő legrégebbi szőlőterülete, itt 226 kisebb nagyobb úrbéri szőlőbirtok volt. Ehhez a szőlőterülethez tartozott az Öreghegy, a Boncsok, a Pazsak és a Présházdűlő. A szőlőföldek hosszú, vékony parcellákra voltak osztva, melyek többségén volt valamiféle épület is. Ez alól a Fenyvesi zsellérszőlők jelentettek kivételt, melyekre semmilyen gazdasági épületet nem emeltek. A szőlőterületek háromfélék voltak a faluban: a telekhez tartozók, a telekhez nem tartozók, de a jobbágy tulajdonát képzők és az újonnan beültetett, előre meghatározott évig szolgálat alól mentes szőlők. Ezek mellett voltak az uradalmi szőlőbirtokok. A parasztok kezelésében lévő szőlőterületek körülbelül a tízszeresét tették ki az uradalmi szőlőknek. A régi szőlőhegyeken a parcellák általában szabálytalan alakúak voltak. A XVIII. századtól kezdődően egyre általánosabb lett, hogy a szőlőtelepítésre kijelölt területet nagyobb egységekre, dűlőkre tagolták, majd ezeket tovább bontva kisebb egységekben osztották ki a művelésre vállalkozó személyek közt. A XIX. század elejétől kezdődően már földmérőket bíztak meg a telkek kijelölésére. A jobbágyok a szőlőtermelés fejében kötelesek voltak hegyvámot fizetni a földesuruknak. 1726-ban az újonnan beültetett szőlő után a jobbágyok kedvezményt kaptak a hegyvámot illetően, tehát, aki új területet ültetett be szőlővel, az 1-5 évig terjedő haladékot kapott a vám befizetésére.
Szőlőtermelés
1725-ben 12 akó bora termett a községnek. 1726 és 1737 között 349 akó bort termeltek a faluban, ebből 1730-ban 23-at. A következő években ugrásszerű fejlődés indult meg: 1741-ben 440, 1743-ban 740, 1757-ben 782 akó bor került a hordókba. 1760 és 1771 között pedig 1886 akó bort termeltek a helyi gazdák. Volt olyan jobbágy, aki 30 akó bort termelt 10 év alatt, de volt olyan is, egy Tóth György nevű, aki 1741-ben az összesen termelt 440 akóból egymaga 30-at állított elő. A jobbágyok leginkább vörösbort termeltek. Minősége nem lehetett valami jó, hiszen inkább a mennyiséget helyezték előtérbe, de így is szép jövedelmet jelentett a falu lakói számára.
A szőlők gondozásának évente rendszeresen ismétlődő munkafázisai voltak. Ezek az ápolási munkák a szőlőtőkék termőképességének fenntartását, illetve egyensúlyban tartását szolgálták. Ennek következtében a termőszőlő munkái valamennyi borvidékünkön négy nagy csoportba sorolhatók: a) a tavasztól őszig több szakaszban elvégzett talajművelési munkák, b) tőkeművelés és metszés, c) az új hajtások ápolása, d) talajjavítás. Az utóbbi száz évben egy újabb munkacsoport csatlakozott a fentiekhez: e) a kártevők elleni védekezés.
A szőlőtőkék földhöz közel eső részét a téli hideg ellen földdel takarták be. Ezt a munkát födésnek, takarásnak nevezték. A szőlők befedése közvetlenül a szüret után történt, többnyire október végén vagy november elején, a keményebb fagyok beállta előtt. A fedés elmaradhatatlan tavaszi munkapárja a nyitás, kitakarás volt. Borvidékeink nagyobbik részén ez jelentette egyúttal az első tavaszi munkát is. A nyitás a szőlő- munkák legnehezebbike volt, mivel sok földet kellett megmozgatni. A XVIII-XIX. század folyamán borvidékeink többségén a nyitás és a fedés között általában háromszor kapálták meg a szőlőket. A szőlők első tavaszi kapálását általában egységesen márciusban vagy áprilisban esetleg május elején végezték el, ez volt a mélykapálás, mely a talaj alapos fellazítását jelentette. A szőlőt másodszor júniusban, a virágzás befejeződése után, de még aratás előtt kapálták meg. A harmadik kapálás ideje augusztusban volt. A szőlőművelés éves ciklusában a metszés többnyire a második munka volt, ami azonnal a nyitás után következett. De a fontosságát tekintve mindenképpen az első helyen állt. A szőlőműves a metszéssel szabályozza a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességét. A következő munkafázis a karózás volt, mely a tőkék támasztékára és védelmére szolgáló 1,5–2 m hosszú, kihegyezett farúd földbe verését jelentette. A szőlő viszonylag könnyű, de elmaradhatatlan nyári munkái közé számított a szétterülő vesszőknek a karóhoz, illetve egymáshoz való kötözése. Így nemcsak több napfény és szellő érte a fürtöket, hanem azt is megakadályozták, hogy a szél letördelje a friss hajtásokat.
Gazdasági épületek
A szőlőhegyekhez és -kertekhez bizonyos építmények is hozzátartoztak. A kisparcellás paraszti borvidékeken a szőlőparcellák többségéhez hozzátartoztak a különböző, bor készítésére és tárolására szolgáló épületek. Szinte minden borvidékünkön találhatók egyszerű, nádból korcolt vagy venyigekévékből összeállított, felmenő fal nélküli, téglalap vagy kör alaprajzú kunyhók. Ha munka közben kimelegedtek, ide tették a feleslegessé vált ruhadarabokat, délben itt ettek és pihentek, s ha vihar jött, ide húzódtak be. A távolabb lakó birtokosok, akik a szőlő- munkák idején huzamosan a hegyen tartózkodtak, többnyire állandó épületeket emeltek szőlejükben. Ezek az egyosztatú, üres fedélszékű, tűzhely nélküli formáktól a szoba-konyhás, tűzhelyes, kocsiszínnel, lóállással ellátott lakóházformákig számtalan változatban előfordultak a szőlőhegyeken.
Munkások
A szőlőhegyeken mindig szükség volt olyan fizetett alkalmazottakra, akik egész éven át őrizték a szőlőket s a szőlőterületen található objektumokat. Az éves szolgálatra felfogadott, fizetett alkalmazottakat csősznek hívták. Számuk a szőlőhegy kiterjedésétől függően változó volt. Ők ellenőrizték a gyepűk, árkok, kapuk, utak épségét és azt, hogy nem hatolt-e be kóborló állat vagy tolvaj a sző- lőhegy területére. Többnyire a szőlőhegyen felépített csőszházban laktak. Gödöllőn az Ó-besnyői és az Antalhegyi szőlőben is állt csőszház.
Uradalmi szőlőföldek
A szőlőtermesztés nem csak a paraszti gazdálkodásnak képezte fontos részét, hanem az uradalom földművelésében is jelentős szerepet játszott. I. Grassalkovich Antal egyetlen olyan növényt termesztett az uradalmában, ahol nem alkalmazta a jobbágyok által kötelező szolgáltatást, a robotot, ez pedig a szőlő volt. A robotban végzett munka nem mindig volt megfelelő minőségű, így a szőlőművelés nem fért össze a robot természetével, ahol jó minőségű munkára volt szükség a jó terméshozamhoz. Éppen ezért a gróf szerződést kötött a birtokában lévő településekkel, pénzért megváltatta velük a szőlőbeli robotolást, a kapott összeget szőlőmunkások foglalkoztatására fordította. Grassalkovich Antal tisztában volt azzal, hogy a pénzes munkástól jobb és gyorsabb munkát lehetett remélni. Tehát a munkák legnagyobb részét napszámosokkal, fizetségért végeztette. I. Grassalkovich Antal csak a legdurvább műveleteket, mint például a karóvágást, karózást és azok kihúzását bízta a jobbágyaira. II. Antal már csökkentette a szőlőre fordított összegeket, mely az 1790-es években szinte eltűnt. Ezután, a többi növényhez hasonlóan, a szőlőt is robotban műveltették a jobbágyokkal, melynek meg is lett az eredménye. A tőkék elvénültek, kivesztek. Emiatt egy részüket el kellett adni. A megmaradt szőlőterületen a kényes munkák végzésé- nél vissza kellett térni a napszámosok alkalmazására. A munkák közül a trágyahordás a béresek, a döntés a vincellér feladta maradt, de a metszést, az első kötözést és a szüret egy részét napszámosokra bízták.
A fontosabb munkák a 40 holdas uradalmi szőlőben 1776-ban így oszlottak meg: trágyahordás 337, metszés 191, karózás 420, kötözés 1337, kapálás 1530, fedés 262, döntés 366, összesen 3000-5000 óra napszámot jelentettek. Az 1770-es években karózásért 9, trágyahordásért 10, kötözésért, gyomlálásért 12, nyitásért, metszésért, fedésért 20, kapálásért, döntésért 25 dénár napszámot fizettek.
A földmunkák mellett a szüret módja is befolyásolta a termés nagyságát. Az uradalomban eleinte a taposást alkalmaztak mustnyerésre. Ilyenkor a szőlőt zúzatlan állapotban vitték a feldolgozás helyszínére, ahol egy szedőkádba öntötték, mely kerek fenekű, abroncsokkal összefogott, dongás kádáredény volt. A munka a szőlőfürtök összezúzásával, csömöszölésével kezdődött. Erre a célra kb. 1 méter hosszú, 3-5 csonkolt ágban végződő cseresznye- vagy szilvafahusángot használtak. Ha a kádban már elég sok letört szőlő volt, vesszőből font szűrőkas segítségével kimeregették a színlét, és azt mindjárt hordókba töltötték. Amikor a kasból már nem tudtak több lét kimerni, akkor kitaposták a törkölyt. A taposás fő célja a lé kiszorítása volt. A gödöllői uradalomban lényerésre csak a későbbiekben kezdték el a szőlőpréseket használni.
Az uradalom egy évi bortermelése 900 és 2300 akó közt mozgott. A gödöllői 40 holdas szőlőben 1783-ban 842, 1784- ben 1172, 1796-ban 310, 1797-ben 679, 1798-ban 852, 1801- ben 670 és 1802-ben 1019 akó bor termett. Ez azt jelenti, hogy katasztrális holdanként 5,6-21,2, átlagban 14,4 termést hozott. Főleg vörösbort termelt az uradalom, de a fehérbor idővel egyre inkább előtérbe került.
A bor minősége – a kisbirtokosok által készített borokhoz hasonlóan – szintén nem lehetett valami jó, főleg akkor, ha azt a kocsmában a jobbágyok dézsmaborával keverten mérték ki. I. Grassalkovich Antal saját terméséből még tudott jó minőségű bort csinálni, de utódai alatt a szőlőterületek pusztulásával romlott a bor minősége is. A minőség romlásához hozzá járult a hanyag kezelés is. Gyakran előfordult, hogy a hordók nem megfelelően voltak kitisztítva, így a bor könnyen megromlott. Az ilyen romlott borokból pálinkát főztek a szeszfőzdében. A hordók tisztántartása mellett problémát jelentett a hordók minősége is. Előfordult, hogy a kocsmáknak rossz hordót adtak ki és a bor elfolyt. A probléma gyökere az abroncsokban volt. Ekkor még a hordók jelentős része faabroncsos volt, melyek az uradalomban készültek. 1783-ban 2780 akó összes űrtartalomból 50 akó esett faabroncsos hordókra, azonban 1795-ben 7597-ből már 1780 akó. A grófnak komoly jövedelemforrást jelentettek a birtokain működő kocsmák is. A XVIII. század közepén a Gödöllőn működő kocsmák közül kettő a földesúré, egy pedig a községé volt.
Grassalkovich Présház
A község határában a Bontsok nevű hegy mellett volt az uradalomnak a présháza és pincéje. Az épület építésének ideje ismeretlen. A présház három szintből áll, egy földszintből, egy magasföldszintből és egy emeletből. Az emelet az uraság és a vendégei pihenőhelyéül szolgált. A földszint volt a tulajdonképpeni présház, mely helyet adott a kádak és a prések számára. A pince több részből áll. Korábban a pincében volt egy 400 akós boroshordó is. A présháznak a bor tárolása mellett urasági mulatóhely funkciója is volt. A borok részben a présházban maradtak, részben a belső pincékbe, innen pedig a kocsmákba kerültek. Kezelésük a kulcsár feladatai közé tartozott. Ez egy kényes hivatal volt, számtalan visszaélési lehetőséggel, melyek leginkább a fejtés és a feltöltés során keletkeztek.
Szőlőföldek pusztulása
A XIX. század utolsó harmadáig a szőlők nem szorultak különösebb növényvédelemre. Borvidékeink túlnyomó részén kártevőknek a méheket és a darazsakat, valamint a madarakat, elsősorban a seregélyeket tartották. A XIX. század végén három veszedelmes szőlőbetegség, a filoxéra, a peronoszpóra és a lisztharmat terjedt el. Közülük a filoxéra végezte a legnagyobb pusztítást a hazai szőlőtermő vidékeken. A betegség Európában először Franciaországban jelentkezett 1863-ban, majd futótűzként terjedt tovább a kontinensen. Magyarországon 1875-ben észlelték először Pancsován. Borvidékeink elhelyezkedésében a filoxéravész következményeként markáns területi átrendeződés zajlott le, ami a borok minőségi megoszlásában is maradandó változásokat idézett elő. Míg a filoxéravész előtt a magyar borvidékek túlnyomó része domb- és hegyvidékeken helyezkedett el, addig a filoxéravész után a termőterületek nagyobbik része síkvidéken, főként az Alföldön foglalt helyet. A hegyi szőlőknek ugyanis csak mintegy 60 százalékát rekonstruálták, a homoki szőlők területe viszont a filoxéravész előtti kiterjedésének háromszorosára növekedett. Míg a filoxéravész előtt a hegyi szőlők területe háromszorosa volt a homoki és egyéb síkvidéki szőlőknek, ez az arány az első világháború kitörésekor már csak fele-fele volt. A háborút lezáró trianoni béke eredményeként tovább romlott a hegyi és homoki szőlők aránya. Borvidékeink egyharmada rekedt országhatárokon kívül, de ezek túlnyomó része hegyi, illetve dombvidéki szőlő volt.
Gödöllőn a filoxéra járvány a szőlők nagy részét kipusztította, 1/3-ra csökkentette a korábbi szőlőterületek nagyságát. Utána a kevesebb befektetést igénylő és jól jövedelmező gyümölcstermelésre rendezkedtek be a gazdák. Az 1910-es évektől kezdődően egyre nagyobb számban épültek lakóházak az Öreghegyen. A régi, szőlőtermeléshez szükséges vályogból épült kicsi présházak pedig folyamatosan tűntek el a területről. A gazdasági szempontok mellett más szempontok is uralkodtak a terület beépülésével kapcsolatban. Gödöllő községe más irányba nem tudott terjeszkedni. A szőlőterület 1927-ben az újonnan ültetett homoki sző- lőkkel együtt kb. 100 hektárt tett ki Gödöllő határában. Az uradalom a filoxéra után nem hagyott fel a szőlőműveléssel, hanem a présház körül és a szadai határban szőlőterületeket újított fel.
Gödöllő Vidéki Borászati Szövetkezet
Gödöllő egyik jó nevű vállalata a koronauradalom felügyelete alatt álló „Gödöllő Vidéki Borászati Szövetkezet” volt, mely 1890-ben alakult. A gödöllőiek közül már többen is próbálkoztak a vidék bortermelésének föllendítésével, sikertelenül. Végül Ivánka Imre állt a szövetkezet élére, és azt magas színvonalra emelte. Ivánka Imre nyaralóját a máriabesnyői szőlőskertek közepére építette. A borászati szövetkezet 10 évre bérbe vette a koronauradalom présházát és pincéjét, ahol átlagosan 8000 hektoliter bort tartottak raktáron. A borokat nem csak a helyi szőlőkből nyerték, hanem híres bortermő vidékekről is vásárolták.
