Itojama Akiko: Balfék! (könyvajánló)

A címadó műben Hidével tizenkilenc évesen találkozunk. Életét teljesen kitölti Gakuko iránti szerelme, és a vele való szexelés. Ami azt illeti, a könyv első húsz oldalát is ez tölti ki, de ez ne ijesszen el senkit. Végül a lány szakít Hidével, és ezután egyfajta lejtmenet indul meg. A bohókás-esetlen kezdetek után engem igencsak meglepett a komor téma, de az írónő nagyon jól ábrázolja a karaktert (ebben talán Kazuo Ishigurora hasonlít). A szöveg csak látszólag távolságtartó, valójában nagyon is benne vagyunk Hide legbelső gondolataiban, és a stílus folyamatosan – de csak nagyon finom átmenetekkel – követi a főhős változásait. Miután Hidével együtt megjárjuk a legnagyobb mélységeket, a bő egy évtized múlva újból felbukkanó Gakuko jelenthet reménysugárt. De Gakuko sem az már, mint régen. Egy kis fűszerként pedig kapunk egy furcsa, csak nagyon ritkán felbukkanó misztikus-mágikus alakot, akinek a szerepe olyan, mint az életünkben jelenlévő láthatatlan, de talán nagyon is jelentős dolgoké. A vége pedig…

A tengeri remete Kókoja megnyeri a lottót, így valóra válthatja álmát és a tenger mellett éldegélhet egyedül. Egy napon aztán felbukkan Fantázia – talán egy istenség, talán más, de látszólag nem képes túl sok mindenre. Látszólag. Kóko életében hamarosan felbukkan az igaz szerelem, bár a dolog nem ilyen egyszerű, mert nem mindenki azt szereti, akit szeretnie kellene. A könnyed indítás után itt is alámerülünk a mélységekbe – többszörösen is –, és végül ismét megcsillan a reménysugár. A vége pedig…

Na igen, a vége. Mindig is úgy gondoltam, hogy a „nyitva hagyott befejezés” a legolcsóbb írói húzás, gyenge álcája a „nem tudok mit kitalálni”-nak (vagy inkább annak, hogy nem meri bevállalni a konkrét befejezéssel járó problémákat). Az írónő történetei befejezetlenek. A Balfék! és A tengeri remete utolsó pillanata egyaránt fordulhat jóra és rosszra is. Itt azonban az egész történet ezt a fajta véget szolgálja. A pozitív kezdés után valamilyen negatív fejlemény jön, és a végén feltűnik egy esély – talán az utolsó. És az olvasó ezúttal valóban megválaszthatja, hogy milyen befejezést akar, hiszen az előzmények mindkét olvasatnak tökéletesen, az utolsó apró részletig megágyaztak. És ez bizony mesteri.

Itojama Akiko alig tíz éve ír, de művei tökéletesek. Nagyon remélem, hogy Haruki rajongói és sokan mások is felfedezik maguknak, és a Modern Könyvtár „érdekes, de túl réteg” írói közül előlép népszerű szerzővé, így talán a többi műve is megjelenhet magyarul. (Bakamono címmel pedig film is készült a Balfékből.)