• A A
• 
• 
• Gyerekeknek
• Kapcsolat
• Katalógus
• Gödöllő
  wiki
• IRKA

Dan Simmons a Hyperionnal olyan regényt alkotott, mely egyszerre felel meg a szépirodalom és a sci-fi követelményeinek, és ezzel egyfajta vízválasztó lett a modern sci-fi megítélésében. Aki a Hyperiont teljes mélységében átlátja és átérzi, onnantól kezdve minden újabb sci-fi könyvet ehhez fog mérni. Simmons írói nagyságát jelzi, hogy a Hyperion-énekek további részeiben is fenn tudta tartani az első könyv színvonalát.

Azt hiszem, az Iliumnak – amely egy új, de irodalmi igényében a Hyperionhoz hasonló duológia – legalább egy kicsit mindenki úgy kezd neki, hogy vajon eléri-e majd a Hyperion szintjét. És ahogy az lenni szokott, végül rájövünk, hogy egy jó író nem ugyanazt próbálja meg még jobban megírni, hanem mást ír. Hogy mennyire mást, az alább kiderül.

A regény alapvetően három szálon fut, amelyek teljes valójukban csak nagyon későn találkoznak, de mindvégig hatással vannak egymásra. A Földön pre-poszthumánok tengetik mindennapjaikat, gépek és fura teremtmények szolgálják ki őket, és mindenki arra vár, hogy száz évesen majd bekerül az „igazi” poszthumánok közé. Kérdéseik nincsenek is e testileg és lelkileg tespedt életmóddal kapcsolatban – kivéve persze a főszereplőket.

Eközben ugyanezen (?) Föld múltjában, az antik görög világban dúl a trójai háború, melyben az Iliásznak megfelelően hősök és istenek harcolnak és kavarnak. Csak éppen az istenek a legmodernebb kvantumtechnológiát használó lények, akik a Marsról teleportálgatnak kedvenc héroszaik mellé. Hockenberry, a történelemprofesszor pedig az ő megbízottjuk, aki megfigyeli a történéseket. És ő lesz az, aki a duológia eseményláncolatát elindítja. (Ez egyébként egy különösen szép szál, ugyanis a görög eposzokban megszokott kavarás miatt kényszerül Hockenberry arra, hogy ő még durvábban kavarjon, melynek hatására egészen brutális kavaráshullám indul el. :) )

Akik az egész eseménysort a naprendszer széléről aggódva figyelik, azok pedig a moravecek, önálló intelligenciával rendelkező kiborgok, akiket valaha az emberek (pre-pre-poszthumánok :) ) hoztak létre, aztán önnön egyre növekvő tudásuk/képességeik birtokában el is felejtkeztek róluk. Gyakorlatilag ők a legnormálisabbak és legszimpatikusabbak az egész regényben, ami jól mutatja, hogy Simmons mennyire idegen környezeteket alkotott meg még a jól ismertnek vélt emberi világok képében is.

A történet alapvetően sokkal egyszerűbb, mint a Hyperioné, ahogy az irodalmi utalások is közvetlenebbek – tulajdonképpen egész hosszú idézeteket kapunk például Az elveszett idő nyomábanból. Ehhez kapcsolódóan a mondanivalót is közvetlenebbül kapjuk a szereplőkön keresztül. A legizgalmasabb talán a lassan kibontakozó alapkoncepció, ahogy a legnagyobb alkotó elmék – legfőképpen Shakespeare és Homérosz – szüleményei kölcsönhatásba kerülnek a mi világunkkal.

Izgalmas, magas színvonalú sci-fi ez, ami talán nem olyan komplex és nem annyira magas koncepciójú, mint a Hyperion, de mindenképpen a műfaj legjobb művei közé tartozik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie!