Asimov ​teljes Alapítvány – Birodalom – Robot univerzuma II. (könyvajánló)

A Hajnal bolygó robotjai

Daneel és Baley újra együtt nyomoz, ezúttal a legnagyobb és legfejlettebb űrlakó világon, az Aurorán – a bűntény ezúttal egy emberszabású robot „meggyilkolása”. Egyszerre több módon is nagyon jól működik ez a regény.

Először is maga az Aurora. Furcsa szembesülni azzal, hogy a legnagyobb űrlakó világon összesen kb. ötmillióan laknak, és a főváros inkább egy átlagos mai kisvárosnak felel meg. Van ebben valami az amerikai lélekben mélyen gyökerező frontier (azaz a vadnyugati határvidék) életérzésből, így aki ismeri azt, annak sokkal hamarabb nyilvánvalóvá válik, hogy itt valami nagyon félrement. Az Aurora kultúrája, különös szokásai, látszólag és ténylegesen dekadens vonásai, egyre lassabb fejlődése nem manifest destiny (azaz az amerikai nép/emberiség nyilvánvaló elrendeltsége, mint vezérlő fény az éjszakában), hanem inkább egyfajta hijacked destiny. Ez a regényben és a következő kötetben is megjelenik kimondva.
És meg is érkeztünk a regény következő erős pontjához, a filozófiához. A különféle nézőpontok képviselői, köztük a robotok is, olyan gondolatokat fogalmaznak meg, amely az olvasót mind a jelen, mind a jövő történelmével és emberiségével kapcsolatban elgondolkodtatja. A szimpla krimiregény helyett tehát sokkal mélyebb gondolatok is megjelennek itt, bár így volt ez már az Acélbarlangok és A mezítelen nap esetében is. (Itt persze hangsúlyosabb, mivel kb. 30 évvel az első két rész után íródott, amikor már az Asimov-univerzum összekötését készítette elő.)
Emellett persze krimiként is korrekt darab, Baley megint ügyesen nyomoz, a felbukkanó karakterek érdekesek, és csavarokban sincs hiány. Jó volt.

Robotok és Birodalom

Olyan semmitmondó, sorozat-összekötő címnek tűnik ez, pedig tényleg ez a legjobb választás ennek a könyvnek.
Bő 200 évvel járunk az aurorai nyomozás után, és elvileg emberi szereplőink is vannak, és a tét az emberiség sorsa, de a két főszereplő mégiscsak Giskard és Daneel.
Asimov körbevezet minket az előző könyvben történtek hatására kialakult univerzumban, ahol végre megláthatjuk az igazi frontiert, annak minden előnyével és hátrányával. Ugyanakkor érdekes, ahogy ezeket a hátrányokat a telepes világokon élők nemcsak elfogadják, de tulajdonképpen előnynek tekintik, és amikor összehasonlítjuk őket a fejlődésben megállt űrlakókkal, akkor látjuk, hogy akár igazuk is lehet. Érdekes filozófiai gondolat (bizonyos szempontból Dan Simmons sci-fi regényei ezt idézik meg, amikor az emberiség fejlődésének kérdését járják körül).
A két robot párbeszédei tulajdonképpen ugyanezen kérdés körül forognak, de nemcsak a jelent látják, hanem megpróbálják átlátni az egész kérdéskört a galaktikus idő és tér távlataiban. Ezek a részek a legérdekesebbek a regényben, emellett csak másodlagos szerep jut magának a történetnek, ami inkább egy körkép a galaxisról, mielőtt a Birodalom korába lépne.

A csillagok akár a por

Lehet, hogy érdemes egy kis pihenőt tartani e regény előtt. Azt várnánk ugyanis, hogy akkor most elkezdődik a Birodalom korszaka, és folytatódik a szépen épített ív, de egyáltalán nem ez a helyzet. Persze hozzátartozik a dologhoz, hogy míg az előző két regényt Asimov már „tudatosan” írta a 80-as években, addig ez az egyik korai darabja, amikor még nem tervezte a könyvei egy univerzumba való helyezését.
Az elején nagyon nem tudtam megbarátkozni a könyvvel. A történet lóg a levegőben, a karakterek mögött semmiféle háttér nincsen, az eseményekben semmiféle logika nincsen. A regény végére azért sok dolog a helyére kerül.
A Föld egyik egyetemén merényletet próbálnak meg elkövetni az egyik bolygó uralkodójának fia ellen. Egy titokzatos ismerős menti meg, aki aztán küldetésre küldi (bár hogy mit kellene csinálnia, az valahogy kifelejtődött a sztoriból). Ekkor kezd kibontakozni a háttér, miszerint az elnyomó tirannok (ééérted) egy kb. ötven bolygóból álló gyarmatbirodalom felett uralkodnak, akik azelőtt önálló királyságok voltak. Az ellenük szervezett lázadást kellene valahogy megoldania fiatal főhősünknek, de ebben a tulajdonképpeni kémsztoriban senki sem az, aminek látszik, így egyik csavar követi a másikat, folyamatos bizonytalanságban tartva az olvasót.
Az egyre jobban összeálló kép mellett tetszett a vége, ahogy az elnyomókkal szembeni ellenállást átértelmezi. Ugyanakkor az utolsó bekezdéstől még én is hunyorogtam egy kicsit.
(Én mondjuk valami görög demokráciás dolgot vártam volna a végére, de hát persze, hogy az amerikai demokrácia a mintakép. És akkor itt megint szakértek egy kicsit: a már fentebb is említett „vezérlő fény az éjszakában” ismert fogalom az amerikai történelemben. A the city on the hill a puritán telepesek nem minden esetben kimondott, de alapvetőnek tartott szemlélete, miszerint az új kontinensen ők egy olyan új országot hoznak/hoztak létre, ami utat mutat a világ összes többi országának. Ez öröklődött tovább, és található meg mindmáig az amerikai néplélekben. Így már nem is olyan meglepő, amikor egy amerikai író a saját országát emeli piedesztálra, és ha még azt is hozzávesszük, hogy ez a regény valamikor a McCarthy-éra környékén íródott, akkor szinte kötelező volt egy ilyesmi vég.)

Asimov egyszerre tudott izgalmas krimit vagy kalandregényt kerekíteni, érdekes tudományos dolgokat megjeleníteni, és mindeközben érdekes filozófiai-társadalmi kérdéseket feltenni regényeiben. Ezért nagy klasszikus ő, és ezért élvezhetőek maradéktalanul a legrégebbi regényei is mind a mai napig.