végre tudom, mi tetszhetett annyira egy (most már csak volt) tanítványomnak, még a Fahrenheit 451-nél is jobban. Meg azért is, mert bár nem szeretem a sci-fit, ezt nem is volt muszáj sci-fiként olvasni: lehet látlelet az amerikai társadalomról és politikáról az 50-es évekbõl, lehet nagyon is aktuális jóslás a saját földjét fölélõ emberrõl, és lehet rögzítése a minden szépet vagy másmilyet elpusztító emberi agressziónak. És magyartanárként még az is izgalmas kérdés, hogy ez regény vagy mi.

Nem lennék fõhõs, mert az nincs is a mûben a szó szoros értelmében. Emberek és marslakók vannak. Nem szeretném, ha bekövetkezne, hogy egyszer úgy higgyem, jobb lenne a Földön kívül élni (tényleg, a marslakóknak mi vagyunk a „földönkívüliek”), és nem szeretnék „marslakó se lenni”, vagyis olyan, akit leigáznak, megfosztanak a kultúrájától, életterétõl, majd az életétõl is. Nem szeretném, hogy valaha is úgy érezzem: muszáj agresszornak lennem.

Annak ajánlom, aki szereti, ha egy történet mögött van filozófia, eszmerendszer is. Aki szokott arról is gondolkodni, mi lesz ezután, nem technikai, hanem inkább humán értelemben. Hogy megmaradunk-e, hogyan és hol maradunk meg, megérdemeljük-e egyáltalán a tudást, amit kaptunk, szabad-e még mindig halogatnunk az emberiség nagy kérdéseire a válaszokat. A könyv 1950-ben íródott, a szerzõ jövõje már részben a mi múltunk, és mégis ugyanott tartunk a mérlegelésben!

Nem ajánlom annak, aki a klasszikus sci-fi kedvelõje. Mármint abban az értelemben, hogy a leírt események, jelenségek részletes tudományos magyarázatát is várja egy könyvtõl. Meg annak se, aki nem szereti, ha egy könyvnek elég nyilvánvaló aktuális (politikai) áthallásai is vannak. Meg még annak se, aki még mindig úgy gondolja, hogy minden jó forrása Amerika. (Bocs.)