" „A szerzõ – nekiveselkedvén a munkának – tervbe vette, hogy elsõ regényébe most aztán alaposan beleírja mindazon társadalmi visszásságokat, iskolai kicsinyességeket, emberi gyarlóságokat, amelyekkel tanári pályafutása során találkozni szerencséje volt. Ám írás közben a regény fõhõse, a nyugdíjas magyartanárnõ – a szerzõ legnagyobb megrökönyödésére – szenvedélyesen föllázadt. Hiába akart a szerzõ a pedagógusok szerencsétlen voltáról és megalázhatóságáról értekezni – a jó öreg tanárnõ kikérte ezt magának, és sem szerencsétlennek nem volt hajlandó mutatkozni, sem megalázni nem hagyta magát. Hiába próbálta a szerzõ jelezni, hogy a nyolcvanas évek magyar ifjúsága videofasizmuson nevelkedõ, karate-kulturált csõcselék – fõhõse kinevette, és vég nélkül sorakoztatta föl az értelmes, mûvelt, emberarcú fiatalokat. Hiába igyekezett a szerzõ drámaian felmutatni az öregség fájdalmas szomorúságát – fõhõse erre olyan méltóságteljes, színpompás, utolérhetetlen illatú és zamatú indonéz csirkékkel, rakott burgonyákkal és töltött dagadókkal válaszolt, hogy regénye végén a szerzõ itt áll teljesen elbizonytalanodva. Lehet, hogy mégiscsak van valami értelme ennek az életnek nevezett fura micsodának? Bächer Iván”