Miután annyi kortárs írást olvastunk, úgy határoztunk a klubban, hogy klasszikusabb vizekre evezünk. Bíztunk abban, hogy egy szépen megírt történetet kapunk majd a Szent Lajos király hídjával, Judit ajánlása nyomán.
Én magam őszintén szólva némi aggodalommal vágtam bele Wilder híres regényébe, amelyért annak idején Pulitzer-díjat is kapott. Azt gondoltam, hogy avítt és unalmas lesz, amit legfeljebb is az irodalom szakos diákok olvasnak manapság. De nagyot tévedtem! Mert bár lehet, hogy a Könyvsétáltatókon kívül tényleg csak az irodalom szakosak olvassák, de egyáltalán nem unalmas.
Határozottan tetszett ez a regény, a benne felvetett kérdések most is aktuálisak, és szerintem még mindig nyitottak. Mert nem árulok el titkot azzal, ha elmondom: a szerző nem foglal egyértelműen állást az általa feltett kérdésekben. Jelesül, hogy az emberek sorsa vajon miért alakul úgy, ahogy? Isteni gondviselés irányít talán mindent? Vagy a vakszerencse? Segíthet-e az életben rajtunk a hit? Mit ad mindehhez hozzá a szeretet?
Ezek elég nagy kérdések, amelyek vélhetően még évszázadok múltán is foglalkoztatni fogják az emberiséget (Hacsak addig el nem tűnünk a Földről, valamilyen oknál fogva.). Jó volt elgondolkodni ezeken a regény olvasása közben, de főleg utána, amikor megbeszéltük a többiekkel az olvasmányélményünket.
A történet dióhéjban annyi, hogy Peruban (Már ez is hatalmas meglepetés volt, egyébként. Meg voltam róla győződve, hogy Szent Lajos király hídja Párizsban van.) leszakad egy híd, amin éppen átkel 5 ember, akik mind meghalnak. Egy pap – Juníper atya – pedig ezt jó alkalomnak látja, hogy megmutassa: az isteni Gondviselés márpedig létezik, és ennek bizonyításához a tragikusan elhunyt 5 embernek az életén keresztül vezet az út. Így ismerjük meg főhőseink sorsát addig a pillanatig, amikor éppen a leomló hídon gyalogolnak át.
Azok, akik elolvasták a regényt, egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy megérte a rászánt idő. Mindenkinek tetszett a nyelvezete, a történetszövése és legfőképpen pedig a téma. Anna számára egyik legfontosabb leszűrni való az volt a regényből, hogy addig kell szeretni a másikat, amíg ott van velünk. Ezt nem lehet halogatni, hiszen bármikor „leomolhat a híd”.
Élénk beszélgetés alakult ki arról, hogy akik meghaltak a hídon, azoknak vajon eljött-e az idejük? Megváltás volt-e a halál, vagy sem? Egyáltalán: miért kellett meghalniuk? Vagyis a Wilder által felvetett kérdéssel kapcsolatosan nem jutottunk közös nevezőre, bár inkább arra hajlottunk, hogy kár volt meghalniuk. Elég sok szó került az egyes szereplők motivációiról is, kielemeztük, hogy mit miért tettek, illetve szóba került az is a szereplők kapcsán, hogy vannak olyan viszonyok, kapcsolatok, amik egyértelműen a legrosszabbat hozzák ki mindkét félből. A regényben is, az életben is találkoztunk ilyennel. (Szóba került például Bonnie és Clyde, vagy Kerri Strug tornász és edzője, Károlyi Béla közti dinamika is.) Később pedig Réka felvetette, hogy ha van ilyen negatív hatás, akkor bizonyára van pozitív is, amikor a két fél a legjobbakat hozza elő egymásból. Abban, hogy van ilyen, mind egyetértettünk, és ez a gondolat meg is nyugtatott minket egy kicsit a világ folyásával kapcsolatosan.
Timi kiemelte, hogy szerinte nagyon jó volt, hogy Kosztolányi Dezső személyében egy valódi szépirodalmi író fordításában olvashattuk a regényt. Szerinte ez sokat adott az élményhez. Ezzel többen is egyet tudtunk érteni. Viki mondjuk angolul olvasta, így ehhez nem tudott hozzászólni.
A végkövetkeztetésünk: szívből tudjuk ajánlani ezt a regényt mindenkinek, és nem véletlenül kapott Pulitzer-díjat. (Mindannyian meglepve konstatáltuk, hogy 2004-ben film is készült a regényből, amit egyikünk sem látott, de valószínűleg nem is fog.)
Legközelebb a friss Nobel-díjas Jon Fosse három kisregényét, a Trilógiát olvassuk.
