A Könyvsétáltatók szeptemberi olvasmánya volt Náray Tamás: Anyám szerint című kötete. Még senki nem olvasott eddig semmit a nagyon népszerű szerzőtől. Legalábbis egy darabig úgy hittük. Aztán kiderült, hogy Ünő már olvasott valamit, de az olyan régen volt, hogy nem is emlékszik pontosan, a Zarah volt-e, vagy valami más. (Szerintem ez azért már jelzés értékű volt a továbbiakra nézve…) 
Igazából nagy várakozással vágtunk bele a műbe mindannyian. Zsanni azért, mert hallott egy podcast-et Nárayval és felcsigázta a kíváncsiságát. Ünőben biztosan motoszkált valami arról, hogy ő ismeri már ezt az embert, mi többiek pedig úgy voltunk vele, hogy csak tudhat valamit Náray, ha ennyien olvassák.
Amikor összeültünk megbeszélni az élményt, akkor már egyikünk sem volt igazán lelkes. Csakhamar mind bevallottuk, hogy csalódtunk Náray Tamás írói képességeiben. Voltak persze árnyalatok, de azért összességében nem tetszett nekünk ez a kötet. Talán Zsanni és Réka voltak a legelnézőbbek az íróval. Ők ki is tudtak emelni több dolgot, ami tetszett benne. A sztorik az elején, a debreceni strand női napozójának leírása, vagy az izzig-vérig pedagógus némettanárról szóló fejezet.
Ünő ekkor vallotta be, hogy már olvasott valamit, valamikor Náraytól, de egyrészt nem tudja, hogy mit, másrészt azt sem tudná megmondani, hogy tetszett-e neki akkoriban az a valami. Az Anyám szerint viszont nem tetszett neki, ezt biztosan tudja. Náray személyisége szerinte eluralta az egészet és nem volt szimpatikus a sok okoskodással meg odamondogatással.
Anna és Viki egy-egy interjú meghallgatása során mélyebben is igyekeztek megismerkedni Náray Tamással, az íróval, a divattervezővel, a festővel. Mindketten arra jutottak, hogy Náray egy mélyen megbántott, sértett ember, aki talán terápiás írásnak szánta ezt a könyvet. Anna szerint egyébként kifejezetten egy valakinek címezte a sok szemrehányást, aki miatt végül úgy döntött, hogy el is költözik Magyarországról.
Keveseltük egyébiránt a könyvben Náray Tamás anyukáját. Ha már az volt a cím, hogy Anyám szerint, akkor egy kicsit többet szerettünk volna róla olvasni. Különösen a kötet vége felé tűnt el a színről az édesanya, még az obligát „anyám szerint” kitételt sem alkalmazta, amikor éppen valami kemény igazságot fogalmazott meg. A végén már tényleg leplezetlenül csak a saját gondolatait ömlesztette elénk Náray, még arra sem vette a fáradtságot, hogy történetekbe, vagy tanmesékbe burkolja.
Részemről egy kínszenvedés volt végigolvasni a kötetet. Az eleje még ment, a közepe csak szimplán unalmas volt, de a végét nagy nehézségek és sok lapozás árán tudtam csak végigolvasni. Végtelenül sok volt az észosztás, nehezen tűrtem a burjánzó körmondatokat és az alig titkolt önhittséget.
A klub alkalomra azért készültem, megnéztem Náray Tamás festményeit és pár cikket is elolvastam róla. Festőnek szerintem sokkal jobb, mint írónak! Kolorista művészként aposztrofálják, és nekem tetszettek a képei. Megnéztük a spanyolországi galériáját (csak a street viewn, természetesen!), ami gyönyörű helyen található. A festményei – amennyire láttam – népszerűek. Lehet művészi nyomatokat is vásárolni belőlük egyébként, ha valakit felcsigázott a téma, de elég borsos az áruk. Náray ruhákat is tervez ugyebár, rájuk is néztem, de nem különösebben hoztak lázba, és egyébként sem értek a divathoz.
A klub végén Cilivel is összefutottunk, szerinte ez nem volt irodalom, mert az irodalom túlmutat önmagán. Ez a kötet pedig nem felelt ennek meg. Pedig Cilinek egyébként szimpatikus Náray Tamás.
Végül arra jutottunk, hogy lehet, hogy egy regényt kellene elolvasni tőle, hátha az jobban tetszene. De azért egyikünk sem volt nagyon meggyőződve róla, hogy fog is időt szánni még egy Náray kötetre.
Ja, és már előjegyezhető az Apám szerint!
