A Könyvsétáltatók Olvasókör januári közös olvasmányaként került a kezembe Krusovszky Dénes második regénye. Érdeklődéssel kezdtem bele, mert nagy volt körülötte a hírverés és a könyvtárból is vitték, mint a cukrot, ahogy mondani szokták. Őszintén szólva mindez kicsit gyanakvóvá is tett, de igyekeztem nyitottan állni a regényhez.
A témaválasztás nekem nagyon tetszett. Ahogy már a fülszövegből is kiderült, egy kelet-magyarországi kisvárosban ledobják tavaszi leveleiket a fák, és senki nem tudja, hogy ennek mi lehet az oka. Azt gondoltam, hogy majd izgalmas nyomozást folytat le a főszereplő, a gimis magyartanár, Koroknai János az eltűnt levelek után, de nem így lett. Sok minden történt vele, körülötte, de számomra az egész nem volt különösebben izgalmas. Koroknai egyedül él, kicsit belefáradt már a tanításba is, családi kapcsolatai finoman szólva is kuszák, különösebben nem tehetséges semmiben, egyszóval meglehetősen köznapi ember. De legalább van egy igazi jóbarátja.
A mellékszereplők tipikus kisvárosi figurák, Krusovszky elég jól megrajzolta szerintem őket. A fák leveleinek elvesztése válto
zatos reakciókat váltott ki a lakókból. Voltak, akik lázadtak, tüntettek, néhányan fákat vágtak ki, elköltöztek, vagy éppen jöttek „katasztrófaturistáskodni”, mások vadul permeteztek, vagy bezárkóztak a házukba. Nem hiányoztak persze az őrült összeesküvés-hívők, akik szerint a kormány/az ufók/a háttérhatalom műve ez az egész, de azok sem, akik szerint nincs is ezzel a levéltelenséggel semmi gond, csak valamiért most kimaradt a tavasz, nem kell ezt túlgondolni.
Aztán persze végül számomra is kiderült, hogy nem a nyomozás a fő dolog ám, hanem a katasztrófa örve alatt a mai magyar társadalom problémáinak teljes tárházát próbálta meg a szerző felfesteni. A tanárok helyzete, a klímaváltozás, a kivándorlás, a politikai árokásás, a közutak állapota és még egy rakás egyéb téma is előkerült a könyv lapjain.
Magam részéről úgy gondoltam, hogy túlságosan is sok mindenről szeretett volna beszélni a szerző, így végeredményben csak karcolta a felszínt. Hiába volt rá 450 oldala, nem sikerült eljutnia végül sehová. Egy idő után inkább azzal próbálkoztam, hogy kitaláljam, melyik is az a kelet-magyarországi kisváros, ahol a sztori játszódik, mert a többi szál és mondanivaló egyre kevésbé izgatott. Egyébként sikerült kitalálnom a város nevét, de nem mondom meg, mindenki próbálkozzon maga!
Az olvasókörös beszélgetés során kiderült, nem csak én csuktam be hiányérzettel a könyvet. Mindannyian kicsit többet vártunk volna. Volt, aki szerint a szerző túlságosan részletesen írta meg a főszereplő életének jelentéktelen eseményeit (például, hogy hogyan vacsorázott meg, zuhanyozott le, ágyazott be, stb.), és így nemcsak, hogy nem maradt elég idő a komolyabb témák kifejtésére, de unalmas is lett néhol a regény. Más azt kifogásolta, hogy a nyomozós rész meglehetősen háttérbe lett szorítva, némely történetszál pedig menet közben egyszerűen eltűnt. És volt, aki szerint a könyv legnagyobb hibája az volt, hogy sok kifejtésre érdemes témába tényleg csak belekapott a szerző.
Ugyanakkor voltak erényei is a regénynek. Az alapötlet jó, a könyv pedig könnyen olvasható volt. Értékeltük, hogy a szerző nem csak egy történetet akart elmesélni, hanem volt egyéb célja is a regénnyel. Többen elgondolkodtak a szülőváros elhagyása/el nem hagyása kapcsán a saját választásaikon, vagy a tanári lét nehézségein és szépségein. A könyv közepén lévő, nagyjából 25 oldalas második fejezet pedig mindannyiunknak egyöntetűen tetszett. Arra jutottunk, hogy Krusovszky Dénesnek sokkal jobba megy a novella műfaja, mint a regény. Többen is olvastuk a szerző első regényét is, az Akik már nem leszünk sohasem címűt, amelyben szintén van egy beékelt, remekül megírt novella.
És bár sok fontos társadalmi kérdés tényleg csak felületesen volt kifejtve a regényben, mi azért ezek kapcsán nagyon tartalmas és jó hangulatú beszélgetést tudtunk lefolytatni, úgyhogy arra jutottunk: jó, hogy elolvastuk Krusovszky Dénes második regényét.
