Legutóbbi közös olvasmányunk Alessandro Bariccotól volt a Novecento. A mű rendkívül rövid, amelyet a szerző színpadi műnek írt meg, és amelyből talán nem meglepő módon később film is készült, Az óceánjáró zongorista legendája címmel.
Nekem nem ez volt az első találkozásom Baricco munkásságával, olvastam már tőle a Selymet és a Mr Gwynnt is. Nyugodt lélekkel ajánlottam hát a többieknek, hogy vegyük fel a listánkra a Novecentot is.
A történet nem túl sok, ahogy az ekkora terjedelem esetén várható is. Novecentoról az árváról szól, aki egy óceánjárón született és soha nem is szállt partra, az egész életét a hajón töltötte, mint zongorista. De nem akármilyen zongorista volt Novecento! Ő volt a legjobb. S bár soha le nem szállt a hajóról, mégis ismertté lett a zenét szeretők és értők körében.
Nagyon szerettem olvasni ezt a monológot, amelyet Novecento barátja, egy trombitás mesélt el az óceánjáró zongoristáról. Megérintette a lelkemet, el is gondolkodtatott, sőt néha meg is mosolyogtatott. Olykor ugyan felhúztam a szemöldökömet, mert voltak benne igen furcsa történések is, de a szerző nagyon jól ír, így ezek a részek szépen belesimultak az egészbe. Az olvasókörben fel is tette a kérdést Saci, hogy vajon nevezhető-e a Novecento stílusa mágikus realistának? Arra jutottunk, hogy igen, nevezhető annak.
Az egész könyvön keresztül áradt a zene, szólt a ragtime, sírt a blues, zubogott a dzsessz. Én sajnos nem tudok zenélni, de nagyon szeretem hallgatni. Az ízlésem rendkívül szerteágazó (olyan, mint a parizer: mehet bele minden), de például a ragtime és a dzsessz nem tartozik a kedvenceim közé. Baricco viszont annyi lélekkel tudott írni róla, hogy szinte kedvem lett hallgatni egy kis ragtime-ot:
„Zenéltünk, hogy táncolhassanak, mert ha táncolsz, nem halhatsz meg, és Istennek érzed magad. És a zene, amit játszottunk, ragtime volt, mert ez az a zene, amire Isten táncol, amikor senki sem látja.
Amire Isten táncolna, ha néger lenne.”
Novecento történetén keresztül egyrészt a személyes életünk legfontosabb kérdéseire kereshetjük a válaszokat: miért is élünk? hogy érdemes élnünk ezt az egyszem kis életünket? Másrészt lehet kicsit távolabbi perspektívából is nézni a szöveget. Novecento neve olaszul huszadik századot jelent, ami bizonyára nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy a hajót, ahol az egész sztori játszódik Virginian-nek, vagyis szűzinek hívják. Életünk hajója a rémületes nagy óceánon úszik, és nincs belőle kiszállás…
A klubban nagyon jó beszélgetés alakult ki a könyv kapcsán. Mindenkinek egyöntetűen tetszett a mű, valószínűleg eddig ez volt a legkevésbé megosztó olvasmányunk.
