Négy év, amit nem felejtesz el.
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint „ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről”. (Leiner Laura)
Ezekkel a szavakkal búcsúzik tőlünk Leiner Laura és a Szent Johanna Gimi. Most úgy érezzük nincs élet az SZJG után. Szomorúak vagyunk, hogy véget ért. A búcsú viszont csak ideiglenes, hiszen ott van még az SZJG Kalauz, a találkozók és az őszre ígért újabb könyv. 
Sajnos a dedikálásra nem jutottam el. 
Ugyan nem az első kötet megjelenése óta vagyok a Szent Johanna Gimi fanclub tagja, de szerettem volna az utolsó kötetemet is aláíratni. Laura jóvoltából lesz még erre lehetőségem. Hétfőn rohantam a könyvesboltba, hogy az elsők között legyek, és ne happolják el előlem a könyveket. Azonban kedd estig csak ültem és néztem. Nem tudtam mit várhatok a történettől. Nem mertem a kezembe venni, mert féltem, hogy mi fog történni Reniékkel és attól, hogy nem tudom letenni másnap pedig mennem kellett dolgozni. Az alcímből és Laura elejtett szavaiból sejtettem, hogy happy end lesz a vége. Nem szeretnék belemenni a történet taglalásába, mert szerintem azt mindenkinek magának kell felfedezni. Egy dolog szeretnék csak megemlíteni, ami nem tetszett. Még pedig az, hogy a végén mindenért Renit hibáztatták, az összes bénázásért, sértődésért. Szerintem mind a ketten épp eleget bénáztak, mindkettejüket egyformán kell okolni. Követtek el hülyeségeket, lehettek volna okosabbak, kommunikálhattak volna jobban. Megértem, Laura miért nem írta tovább a történetet. Már nem lenne ugyanaz. Nem lenne együtt az osztály. A folytatást mindenki bízza képzeletére.
Örülök, hogy olvasóként részese lehettem a könyvsorozatnak, Reniék életének. A szívemhez nagyon közel áll az egész sorozat. Szorongva, nevetve, kissé megkönnyezve olvastam. Végig az volt bennem, nem akarom, hogy vége legyen. Az utolsó oldalt is elolvasva és becsukva a könyvet, annyi érzés kavargott bennem, hogy azt leírni nem lehet. Valamikor újra elolvasom az egészet egyben, de nem mostanában. Kell egy kis idő, amíg újra a kezembe tudom venni szív fájdalom nélkül. (L) (*)
