Szeretem, ha egy könyv bonyolult és nehezen megfejthető. Nem annyira a szerkezetére gondolok, a formájára, hanem sokkal inkább a tartalmára, a mondanivalók sokrétűségére, kapcsolatrendszerére. Joanne Harris Kékszeműfiú című regénye is ilyen, bár a regény formájából talán épp az ellenkezőjére lehetne következtetni, hiszen a könyv nem más tulajdonképpen, mint egy online csoport blogja, nyilvános és korlátozott hozzáférésű bejegyzései és kommentjei. Ettől még akár pocsék is lehetne. De nem az.
Harris regényeit kétségkívül átszövik az illatok, íz és szagélmények. Itt azonban továbbmegy, mint a Csokoládéban, a Szederborban vagy az Ötnegyed narancsban. Bár az illatok ott is meghatározóak voltak és különös jelentéssel bírtak, itt azonban főszereplővé válnak az érzékek. Mi több, a szaglás, és ízlelés mellé felsorakozik most a hallás is: a bejegyzések zenei aláfestésével, valamint a zongoradarabok fel-felhullámzó taktusaival. Továbbá fontos szerepe van a könyvben a tapintásnak, valamint a látásnak, illetve annak hiányának. És ez az öt érzék még mindig nem elég az írónak, nekiáll és összekutyulja és csinál belőle olyan szinesztézia orgiát, hogy az olvasó a fejét kapkodja néha a káposztaszagú, gyümölcsízű fejfájásoktól, a gyilkos éjkéktől, a szűzkék anyától, a derűs sötétkéktől némi ánizsízzel, a csokoládéillatú skarlátvöröstől, az éterszagú rózsaszíntől, aminek mellesleg Emily a neve.
Ebben az impresszionista kavarodásban a legtalányosabb keveredés, a regény mondhatni legtitokzatosabb szála: a tükör érintéses szinesztézia, mikor a látás és tapintás keveredik, azaz, mikor fizikálisan érezzük a szemünk előtt lezajló látványt, például valakinek a vízbe fulladását…
Hogy aztán ez az oka-e annak, hogy a főhős – egyáltalán ki a főhős ebben a regényben, a személyiségek itt is szinesztéziásan keverednek össze – nem a valóságban, hanem fikcióban követi el a gyilkosságokat, hiszen a látványt érezné, az a végén sem derül ki, mint ahogy az sem, történtek-e vajon gyilkosságok, vagy az egész csak egy(?) beteg agy szüleménye. Talán a kommentelő barátok is csak fikció?
Amit azért talált ki a főhős, hogy ne legyen egyedül? Amitől retteg, vagyis nem annyira az egyedülléttől, mint „a hangocskák hiányától, amelyek azt mondogatják, hogy valóságos vagyok, amelyek azt bizonygatják, hogy látnak…”
Ahogy az érzékek képesek egymásba gabalyodni bizonyos képességű embereknél, éppúgy lehetséges az is, hogy valakinek a valóságos és az online, fiktív személyisége, avatárja felcserélődjön. És innentől kezd izgalmassá válni a regény, mert az olvasóra van bízva végső soron annak eldöntése, hogy amit olvas, az a valóság, a blogoló fikciója, az avatárjának valósága, az avatár fikciója, netán a valóságos író szórakozik közben rajtunk?
Ha elhisszük, hogy valóban egy krimit olvasunk, akkor az azt jelenti, hogy jól van megírva, vagy csupáncsak annyit, hogy torz lelkű az író?
Harris egy Rubik-kockán nyújtja felénk napjaink egyik fontos társadalmi jelenségének a vitaanyagát. Nevezetesen a virtuális élet problematikáját, ahol minden egyes kocka egy-egy szelete a virtualitás következményeinek: a magányosságnak, személyiségcserének, különböző függőségeknek, pszichés zavaroknak, anyakomplexusnak, kriminológiai eseteknek. A hatszínű kockát persze ki lehet rakni, de csak egyféleképpen. És csak úgy, ha képesek vagyunk elhinni, hogy a fehér csak egy kellemetlen zörej, az f dúr akkord vörös, a hegedű barna, a kék pedig lehet piac, álom, hatalom, ártatlanság vagy gyilkosság is akár.
Istók Anna
