Viki ajánlására olvastuk el a Könyvsétáltatókkal Daniel Keyes Érintés című regényét. Vikinek annak idején nagyon tetszett a szerzőtől a Virágot Algernonnak (kétszer is elolvasta), s gondolta, hogy akkor biztos jó lehet a többi regénye is. Az Érintés ráadásul nem is túl hosszú, ami azért elég erős szempont, amikor valamit időre kell elolvasni.
Ez egy régebbi regény, egészen pontosan 1968-as. Az alaptörténet annyi,
hogy egy kisvárosban kisebb nukleáris baleset történik egy autóipari cégnél, amelynek hatásai ugyan csak pár embert érintenek közvetlenül, de annál szélesebb körű a hisztéria, ami elszabadul a lakosság között, amikor kipattan az ügy.
A főszereplő házaspár, Karen és Barney nem állnak valami fényesen kapcsolati szempontból, de ez a probléma valamilyen szinten újra összehozza őket. Extra nehezítésként kiderül, hogy Karennek pont most sikerült végre valahára teherbe esnie. S ha mindez nem volna elég, Keyes kitalált még jó néhány problémát, amellyel a mi szerencsétlen házaspárunkat sújthatta: szektás agymosás, megcsalás, művészi válság, kitagadás a családból és miegymás.
Dióhéjban ennyi a sztori, amelyet nem sikerült mindenkinek elolvasnia, mire elkövetkezett a klub estéje, ezért aztán mi, többiek igyekeztünk titkot tartani, nem elárulni Ünőnek és Cilinek, hogy mi lett a regény vége.
Az összefoglaló véleményünk az volt a műről, hogy meglehetősen depresszív, lehozott bennünket egy kicsit az életről. Még jó, hogy nem decemberben olvastuk. A Virágot Algernonnak ismerői pedig csalódtak, mert az Érintés meg sem közelítette Keyes leghíresebb regényének a színvonalát.
Ezen kívül viszont találtunk sok jót a regényben. Gizella például azt mondta el, hogy szerinte Keyes rendkívül plasztikusan és hitelesen mutatta be a sugárbetegség tüneteit. Ezen kívül pedig sikerült párhuzamot vonnia a mai kor természetromboló emberi magatartása és az 1968-as, nukleáris energiához való felelőtlen hozzáállás között.
Szintén jól sikerült a pszichológiai részletek kidolgozása. Értékeltük, hogy valószerű reakciókat kaphattunk mind Karen és Barney, mind pedig a városka lakói részéről. Mint kiderült nem véletlenül volt ez így, hiszen Keyes eredetileg pszichológiát tanult. Amikor pedig a kormány és az autóipari cég hozzáállásáról írt, hogy hogyan igyekeztek bagatellizálni az ügyet, illetve eltussolni, amit csak lehet, akkor azért biztosak voltunk benne, hogy ma sem menne ez másként. Ez is nagyon életszerű volt a regényben.
Ami viszont senkinek sem tetszett, az a fordítás volt. Pocsék és sok helyen magyartalan mondatokkal találkoztunk. Viki és Réka elmondták, hogy olvasás közben sokszor vissza tudták fordítani angolra a mondatokat, amelyek egyszerűen tükörfodítással készültek el. Szintén nem szerettük a szobrászkodós részeket és a sógornős szálat sem.
Cili egy antikváriumban vette meg a saját példányát, amelyre papírborítót tett, mert annyira csúnyának találta. Tény, hogy a legrondább kiadást sikerült megszereznie, de azért nagyon jót mosolyogtunk rajta, amikor lefosztotta a papírt a könyvről és megmutatta, hogy mit rejtegetett. Szerinte ez egy lektűr, a Virágot Algernonnak után nagy csalódás, de azért majd végig fogja olvasni.
Ünő nem értett egyet azzal, hogy lektűr lenne a könyv. Még ő sem fejezte be, de eddig tetszik neki és leginkább Karen babája miatt izgul.
Anna elmondta, hogy amikor megjelentek Karen és Barney házában a sugármentesítő csapat tagjai és elkezdték ecsettel összesepergetni a nukleáris port, akkor valami elmúlt benne. A lelkesedés. Végigolvasta ugyan becsülettel, de onnantól kezdve nem tudta komolyan venni a regényt.
Magam részéről nyomasztónak találtam a történetet, unszimpatikus szereplőkkel, akik túl sokféle módon voltak terhelve. A döcögős fordítás pedig már csak hab volt a tortán.
Sikerült viszont néhány érdekességet megtudnom mind Keyesről, mind a korszakról, amelyről írt. Például, hogy a töméntelen mennyiségű atomkísérletnek köszönhetően, amelyet az USA folytatott le a nevadai sivatagban, a rák lett a vezető halálok a környéken, amelyre a kormányzat úgy reagált, hogy közel 2 milliárd dollárt osztott szét a „károsultaknak”, amellyel a további kifogásoknak kívánta az elejét venni. De addigra a tejszállítmányokkal jóval nagyobb területen szóródott szét a sugárfertőzés, mintsem hogy kordában, vagy titokban lehetett volna tartani.
Illetve azt is megtudtam, hogy Daniel Keyes először képregényeket írt az Atlas Comics-nál, amelynek a művészeti vezetője Stan Lee volt, aki hamarosan átnevezte a céget Marvel Comics-nak. Mondjuk ez az információ csak nekem mondott valamit, mert a csapatból senki sem tudta, hogy kicsoda az a Stan Lee, habár a Marvel márkanév azért már ismerősebben csengett.
Összességében ez a regény is egy olyan olvasmány volt, amelyről tartalmas beszélgetést tudtunk a klubban folytatni, annak ellenére is, hogy sok hibája volt, és nem is tetszett mindannyiunknak. Vagyis abszolút megérte elolvasni.
