A kastély őrbódéi

Az 1700-as évek egyik legtekintélyesebb magyar főura, Grassalkovich Antal gróf 1735-ben kezdte el építtetni gödöllői kastélyát, ami aztán Magyarország legnagyobb alapterületű barokk kastélya lett.  A gróf, Mária Terézia királynő bizalmasaként, már az építkezés befejezte előtt elkezdte tervezgetni a királynő meghívását a kastélyába. Igyekezett mindent nagyon alaposan megszervezni, még arra is gondolt, hogy a kastély körül játszó gyerekeket rábírja arra, hogy jóval messzebb labdázzanak – uram bocsánat, a fenséges asszony ne érezze magát kényelmetlenül, ha éppen akkor támad kedve kinézni a lefüggönyözött hintójának az ablakán!

Viszont a gyerek az gyerek, ezért amikor az intéző a következő alkalommal, amikor ismét a kastély főbejáratánál játszottak a mihasznák, odament hozzájuk, és megmondta nekik, hogy mostantól jóval messzebb játszanak, hát a gyerekek hangadói valahogy nem támogatták az elképzelést, sőt…!

Egyesek egyenesen gúnyolódni kezdtek, azt vágták az uradalmi alkalmazott fejéhez, hogy jó hogy nem tornyokat meg kerítést építenek ellenük, hogy így akadályozzák meg a felnőttek ezen a szép helyen való játszadozásukat!

Mikor később a grófot tájékoztatták erről, elmosolyodott, és hangosan megköszönte a jó tanácsot, ám az ötletadó lurkók ezt természetesen nem hallhatták, hiszen nem sűrűn jutottak el a gróf színe elé, sőt, úgy önmagában a kastélyba sem. Grassalkovich viszont kiadta a főépítészének az utasítást, és nem sokkal később a kastély főbejárata elé két legömbölyített tetejű, karcsú, hengeres, kőből épült őrbódé került, egymás mellé, oldalukon kőkerítéssel, amelyek kétfelé ágazva haladtak tova, kijelölve ezzel a kastélyba jutás útvonalát. Annyira szépen, és a környezetükbe odaillően lettek megépítve, hogy Mária Terézia is csak lelkendezni tudott a grófnak, mikor a hosszas előkészületek után először lépte át a fenségesre sikeredett Grassalkovich-kastély küszöbét! Ki emlékezett már arra, hogy egy csapat hangosan játszó, vásott kölyöknek volt köszönhető mindez!

Erzsébet Királyné napernyője

Erzsébet Királyné Gödöllőt sokkal inkább az otthonának tekintette, mint a Hofburgot, az osztrák császári család bécsi palotáját. Ebből adódóan, amikor csak lehetett, itt időzött. Nagyon szeretett kirándulni, nemcsak a számolatlan gödöllői parkban, hanem a település közeli erdőkben is. Az itt lakókkal kölcsönösen szerették és tisztelték egymást, ezért nyugodtan sétálhatott egyedül is, nem volt mitől félnie. Magányos sétái során gyakran látták őt kezében virággal és az elmaradhatatlan napernyőjével – amit még a szeretett nevelőnőjétől, Dorner kisasszonytól kapott. Az ernyő többet jelentett Erzsébetnek, mint egy tárgy, amikor bánatosnak, vagy magányosnak érezte magát, gyakran és hosszasan olvasgatta a fém nyelébe vésett szöveget: „egyetlen Sisimnek, a világ legdrágább gyermekének szeretettel!”

Egy alkalommal, amikor a Kálvária melletti cserjésben sétálgatott, hirtelen mindent elsöprő álmosság tört rá! Egészen addig nem tudta elképzelni, hogy királyné létére leüljön, vagy lefeküdjön a puszta földre, de most a fáradság hatására leheveredett egy fa tövébe, hátát a fa törzsének vetve. Rögtön elnyomta a hirtelen jött fáradság, és elaludt. Álmában megjelent a már régóta elhunyt nevelőnője, és elkérte az általa ajándékba adott napernyőt: „egyetlen hercegkisasszonykám, higgyen nekem, nem kérném vissza az ernyőt, ha nem nagyon fontos érdek kívánná meg!”. Ekkor Sissi felébred, és csodálkozva látta, hogy ugyan rövid időt szunyókálhatott, és közel s távolban nem látott senki mást, de a szeretett napernyője sehol sincs.

Szomorúan elindult visszafelé a Kastélyba, és többé nem látta a napernyőjét.

Sok-sok évvel később, Genfben egy olasz anarchista halálra sebezte tőrével… Szeretett Királynéjuk elvesztése miatt a gyászoló magyarok országszerte emlékműveket emeltek, és emlékparkokat nyitottak tiszteletük jeléül. A parkok közül a leghíresebb a királyi pár gödöllői kastélya mellett létesített volt.

A park közepére egy sziklahalmot terveztek, aminek a kövei a 64 magyar vármegyét jelképezték.

Emellett több, a királynénak emléket állító elképzelés is felmerült, de ezek megvalósítása mind vitába torkollott, nem alakult ki egységes álláspont.

A sziklahalom kialakításának munkálatai során, a tereprendezés közben, az egyik munkás ásója egy hosszúkás fémrudat fordított ki a földből. Látszott rajta, hogy egy régóta a földben levő ernyőféleség lehetett. A munkás vezetője, egy mogorva öregember, félre akarta hajítani az értéktelennek tűnő lomot, de a keze megállt a megkezdett mozdulat közben, mert észrevette, hogy valami bele van karcolva a nyélbe. Lekapargatta róla a rászáradt földet, de még mindig csak egyes betűk látszódtak: ” e*yetl*n S*simnek, a v*lág l*gdrágá*b gy*rmeké*ek sz*r*tet*el!”. A kudarctól idegesen, hangosan felkiáltott: „na erre is kár volt az időmet pazarolni!”. Még jó, hogy más türelmesebb volt! Egy idősebb alkalmazott a kastélyból egy éles szerszámmal türelmesen kikapargatta az addig olvashatatlan betűkből is a sarat, és így már a teljes szöveg láthatóvá vált! Többen emlékezni véltek, hogy egy időben sokat hallottak arról, miszerint a Királyné elvesztette az ernyőjét, amit most megtalálhattak? Annyira belelovalták magukat, hogy volt aki felvetette: szobor formájában kellene emléket állítani a napernyő megtalálásának! A nap végére mindenki tudott az eseményről (mindenki kész ténynek vette, hogy a királyné ernyőjét találták meg, az is, aki ott sem volt, csak hallott róla), és a park kialakításáért felelős miniszteri biztos úgy döntött, hogy megvalósítják a végre mindenki által egységesen támogatott elképzelést, a szoborállítást. De nem ám az ernyő megtalálását fogja ábrázolni a leendő alkotás, hanem magát a szeretett királynét, kezében a kedvenc napernyőjével! A szobor pedig pontosan ott fog állni, ahol a munkás szerszáma kifordította az ernyőt a földből!

Így is lett, és a szobrot a mai napig megcsodálhatjuk, amikor az Erzsébet-Parkban járunk!