Pap Miska betyár elfogásának legendája
Gödöllő híres-hírhedt betyárjáról, Pap Miskáról nevén kívül nem sokat őriz az írott történelem. Azok is régen elporladtak már, akik elmondhatnák, hogy ki is volt ez a szép emlékű zsivány. Ahhoz, hogy életébe egy kicsit betekinthessünk, alaposan bele kell kapaszkodnunk képzeletünk szárnyába.
Talán a szabadságharc küzdelmeibe belefáradt, megkeseredett nincstelen parasztlegény lehetett, aki jobb híján vagy éppen csak szórakozásból rabolgatásra, fosztogatásra adta a fejét. Persze csak csínján! Elsősorban nem a saját fajtáját tette még szegényebbé, nem attól vett el, akinek már úgysem volt, hanem inkább a gazdag urak, bárók, grófok földjeit, kastélyait fosztogatta. Bizonyára nem vetette meg a díszes hintók cifra utasainak egy-egy gyűrűvel, erszénnyel történő megrövidítését sem. A bűnös rablásokat többnyire napokig tartó tivornyázás és osztozkodás követte valamelyik környékbeli kurta kocsmában vagy csárdában.
Kemény férfi szíve csak akkor lágyult el, ha kedvesére, az ő Juliskájára, a babati kecskepásztor lányára gondolt. Juliska sorra járta az Aranyos patak menti réteket, mindig arra ment, amerre a legjobb füvet találták kecskéi. De még többször arra, ahová a szíve húzta, egy magas domb alján megbúvó gémeskúthoz. Mert akkoriban a mostani forrás helyén gémeskút állt és mindig ott találkozott a két szerelmes. Juliska a gémeskút gémjének felemelésével és arra egy hímzett kendő feltűzésével jelezte a messziről figyelő Miskának, hogy nincsenek zsandárok a közelben, siessen hozzá gyorsan.
A szép szerelem és a betyárélet azonban egyszer csak megszakadt. Áruló bandatag volt a vétkes, akinek egyszer kevesebb jutott az osztozkodásnál és lelkét sötét irigység szállta meg Miska szépséges mátkája miatt. Alattomosan megleste a szerelmespárt, kifigyelte a titkos jeleket és azonmód jelentkezett a zsandárok parancsnokánál a piszkos tervével. Már csak a megfelelő alkalomra kellett várni. Egyszer csak Miska messziről látta emelkedni a kút gémjét és látta a kendőt lobogni a babati szélben. Lova patkóinak dobogását szívzakatolása százszorosan múlta felül, amint a kút irányába vágtatott. De már nem volt ideje megállni, nem tudott visszafordulni. Szép szerelme karjai helyett zsandárok bilincsei várták. Pap Miskát soha többé nem látták a gödöllői erdőkben és azóta senki nem is hallott róla.
Kedves Olvasó! Kedves Kiránduló!
Azon a helyen, ahol a szerelmesek találkoztak és ahol egykor a gémeskút állt, most egy forrás található. A Pap Miska-kút.
Érdemes megpihenni az árnyat adó hatalmas fák alatt és a hűs forrásvizet kortyolgatva elmerenghetünk a táblára írt néven:
Pap Miska. Ki volt ő, hogyan élt?
Érdemes szabadjára engedni a képzeletet – talán a Te gondolataid másfelé szállnak majd, mint a mieink.
Talán a Te történetednek nem lesz ilyen szomorú vége. Talán…
A Filagória legendája
Gödöllő történetének első fénykora akkor vette kezdetét, amikor a XVIII. századi Magyarország egyik legnagyobb főura, Grassalkovich Antal úgy határozott, hogy birtokainak központjává a települést teszi meg. 1741-ben kezdték el a barokk kastély építését. A munkálatokat időnként maga a gróf is felügyelte, de amikor ideje engedte, vadászszenvedélyének hódolt.
Szívesen járt a tulajdonában lévő környék vadban gazdag erdeibe, ahol kedvére hajthatta a vaddisznót, nyulat, rókát. Egy alkalommal elvetődött a mai Antalhegy környékére, ahol váratlanul egy tekintélyes agancsot viselő szarvas bukkant elé. Méltóságteljesen lépdelt el a gróf előtt, majd hirtelen tovaszökellt. A gróf utána iramodott. Kíséretét hátrahagyva vágtatott a szarvas nyomában, amely egyre feljebb és feljebb kapaszkodott a dombot borító erdőben. Már szinte úgy látszott, hogy a gróf eléri a vadat, amikor tajtékos lovával felért a domb tetejére, de a szarvas hirtelen eltűnt a szeme elől. Fáradtan roskadt le ló és lovasa a dombtetőn.
A gróf csak ekkor nézett jobban körül, hová is jutott a szarvas nyomán. A dombtető zöld rétjéről csodálatos kilátás nyílt éppen épülő kastélyára és a környékre. Kedvtelve gyönyörködött a pompás látványban és olyan kellemesen kipihente magát, hogy elhatározta, filagóriát építtet e helyen. Így is tett, és amikor a környező erdőket járta, ezután is többször megpihent a kis építményben, amelyet később Grassalkovich-kilátónak vagy Grassalkovich-pihenőnek is neveztek.
A gödöllői mászófa legendája
Tudni szeretnéd, miért fekszik a zeneiskola melletti zöld juhar a földön? Mi történt a fával, vajon mi billentette ki egyensúlyából ezt a tekintélyes faóriást?
A közelben lévő zeneiskola növendékei mindig szorgalmasan gyakoroltak az órákon – volt, aki arról álmodott, hogy híres muzsikus lesz és volt, aki egyszerűen csak azért, mert kedvét és örömét lelte a muzsikálásban. A gyerekek eleinte bizonytalan mozdulatai nyomán egyre kellemesebb dallamok formálódtak, amelyek aztán 
kikúsztak a nyitott ablakokon és a szél szárnyán messzire eljutottak.
A muzsikát a környék énekesmadarai lenyűgözve hallgatták, miközben megpihentek a közelben álló hatalmas juhar ágain. Az öreg sokat látott és tapasztalt faóriást sem hagyta érintetlenül a zeneszó – szinte lebilincselte a muzsika varázsa. Közben ágait nyújtogatta, hogy még jobban hallja a fel-felcsendülő dallamokat – mintha lábujjhegyre állt volna, csakhogy minél tökéletesebben részesülhessen a szavak nélküli üzenetből. Egyre csak nyújtózkodott, csak pipiskedett, míg egyszer csak elvesztette az egyensúlyát. Eldőlt, de nem tört derékba, nem fordult ki a földből, csak egyensúlyát vesztve méltóságteljesen elfeküdt a földön. Azóta a földön fekve fülel és várja, mikor csendül fel a muzsika a zeneiskola termeiben.
Babatpuszta legendája
A ma Gödöllőhöz tartozó Babat nem volt mindig ilyen kihalt környék. Az Árpád-korban virágzó település terült el a mai szántóföldek helyén. Központjában emelkedett egy templom, amelynek építése a múlt ködébe veszett és senki sem emlékezett rá, hogy került oda, bár a régi öregek azt beszélték, hogy már Szent István királyunk uralkodása idejében is templom magasodott ott.
A falu csendesen bújt meg a dombok között, lakói békésen éltek, földet műveltek, állatokat tartottak. Bár vendégszerető népek voltak, utazó ritkán vetődött arra – a dombok jótékonyan őrizték a béke e parányi szigetét a középkor viharai közepette. A lakók az időnként idevetődő utazóktól hallottak ezt-azt a körülöttük lévő világról, távolban dúló véres háborúkról, népes városokról, de boldog elégedettségüket ez nem zavarta. Senki nem vágyott el innen, senkit nem érdekelt a távoli világ zaja.
A falu szélén élt egy özvegyasszony, akinek volt egy fia. A fiú rettenetesen kíváncsi természetű volt, minden érdekelte: a természet apró rezdülései, a régi öregek meséi. Szívesen hallgatta az édesanyjához időnként be-bekopogtató, szállást kérő idegenek történeteit is. Az Úr 1241. esztendejében történt, hogy egy messziről jött utazó szállt meg náluk, aki örült, hogy jó sorsa a dombok között megbúvó kis településre vezette. Este a szelíden pislákoló tűz fénye mellett mesélt a fiúnak és az anyjának egy kelet felől érkezett hatalmas seregről, amelynek díszesen öltözött, vérszomjas, kegyetlen harcosai rendületlenül törnek előre Magyarország felé és előcsapataik már a közelben portyáznak. Messzi vidék harcosai, kutyafejű tatároknak nevezik őket, valami különös, ismeretlen nyelvet beszélnek és kinézetük is más, mint az eddig ismert embereké.
A fiú tátott szájjal hallgatta az idegent és sóvár kíváncsiság ébredt benne. Nem érdekelte az édesanyja és az idegen intelme, látni akarta e különös jövevényeket, e rettentő sereg harcosait. Kíváncsisága erősebb volt a félelemnél, amely másoknak – akik már ismerték a mongol horda erejét és kegyetlenségét – vasmarokkal szorította össze a szívét. Lóra pattant és kilovagolt a biztonságot adó dombok rejtekéből. Nem kellett nagy utat megtennie a sík vidéken. Hamarosan egy lángoló településre lett figyelmes, amit a tatárok előőrse éppen akkor rombolt le. A rombolás és pusztítás láttán kapott észbe és döbbent rá, hogy óvatlan kíváncsisága milyen rettenetes veszélybe sodorta – a harcosok ugyanis meglátták és üldözőbe vették a magányos lovast. Hiába száguldott lovával a dombok ölelése felé, a harcosok gyorslábú ménjei állandóan a nyomában voltak. Őt követve akadt a mongolok előőrse a dombok között megbúvó településre, amelyet aztán felgyújtottak, takaros házait porig rombolták, lakóit megölték.
A kis Árpád-kori templomból csak üszkös romok maradtak, de az idő múlásával később azok is elenyésztek. A környék elnéptelenedett, új falut később nem építettek, a templomot sem építették újjá. A későbbi korok térképei még jelölték a hajdani kis templom helyét, az egykor virágzó településre és lakóira azonban csak a szántás közben kiforduló csontok, cseréptöredékek, régi érmék emlékeztettek.